Miután a közönség elfoglalta helyét a teremben, az Osonó vezetője és az előadás rendezője, Fazakas Misi elmesélte, hogy a hamarosan kezdődő előadás tulajdonképpen nem az, ami a programban szerepelt, mert az eredeti produkcióban játszó marokkói fiatalok nem kaptak beutazási engedélyt Romániába a marokkói román nagykövetséggel és a román külügyminisztériummal folytatott több hónapos levelezés, ügyintézés, a szükséges dokumentumok beszerzése után sem, ezért a marokkói színészek helyett öt thaiföldi diákot láthatnak a nézők, akikkel korábban dolgozott az Osonó Bangkokban, és akik történetesen Budapesten tanulnak, így vízum nélkül utazhattak Romániába. A felvezető után a marokkói színészek skype-on köszöntötték a szentgyörgyi közönséget, megköszönték az Osonónak, hogy ez a mindenhol nagy sikerrel játszott előadás létrejöhetett, és sajnálatukat fejezték ki, hogy nem lehetnek jelen a Reflexen.
A produkció, ami ezután következett, talán amiatt, hogy mindössze négy nap alatt készült el, talán a humoros felvezetés miatt, jóval vidámabbá, játékosabbá szelídült, mint az a rendezői koncepcióból érzékelhető komor vízió, melyben az arc és álarc, a vezető és a nép, az egyéniség és a taposómalomba beleszürkülő tömegember, a hatalmon lévők és az elnyomottak, a kényszer és a szabad akarat, a szabadság és a rabság örök egymásnak feszüléséből korunk társadalmának rémképe rajzolódhatott volna ki. Az egymáshoz laza szálakkal kötődő jeleneteket, melyek a marokkói fiatalokkal folytatott beszélgetések és improvizációk során születtek, újságokkal teleragasztott hatalmas díszletfalak foglalják keretbe, melyek az események, történések nyilvánosságán túl a média hatalmát, az információrobbanás korát, de a szegénységet, szürkeséget, közönségességet is jelzik. Az újságpapírba csomagolt világ képe konkrétan is megjelenik az előadásban, melyre értékes kincsként bukkannak rá az emberek, de amelyet egyre jobban összeken, bemocskol, végül pedig egészen szétszed és megzabál a fogyasztói társadalom. Az előadás elején a hatalom képviselője a szabadságot hirdeti a népnek, de csak játszik a szóval, szónoklata egyértelműen a zsarnokot, a diktátort idézi. Elhozom nektek a szabadságot – zárja beszédét, aztán a szabadság illúziójaként napszemüvegeket osztogat. A „felszabadítás” jelenetei után, melyek során az egyéniség minden szabad megnyilvánulását elfojtják, elfedik, álarc mögé rejtik, az ellenállókat pedig kiközösítik, a záróképben a nép egy nagy nejlontakaró alá kerül, pillepalackos mű­anyag világunk előbb-utóbb a börtönnél is elviselhetetlenebb lesz, mert legalapvetőbb szükségletünktől, a levegőtől is megfoszt bennünket. Csak a bohóc nem áll be a sorba, de az ő szabadsága a magányos ember szomorú szabadsága.
Erős képekből építkezett az előadás, de a Távol-Kelet végtelen időfelfogásában működő amatőr színészek számunkra új, szokatlan, fegyelmezetlennek tűnő játékstílusa, kifelé kacsintó lazaságuk erőtlenné tette a jeleneteket, az előadás tartalmi élményét felváltotta az egzotikus arcok, emberek látványának és az ő színpadon való jelenlétük naivságának, gyerekes tisztaságának élménye. Em­berpróbáló lehetett négy nap alatt összerakni ezt a produkciót.