A történet egyszerű és bonyolult is ugyanakkor: a lágerbe hurcolt tizenhat éves lányt a náci orvos kiválasztja a halálra szántak sorából, hogy milyen árat kellett fizetnie az életben maradásért, nem nehéz elképzelni. De túléli. A háború után sorsa jóra fordul, sikeres karmester feleségeként nyugodt életet élhetne – ám múltja utána nyúl. Egy koncertkörút során Bécsben véletlenül találkozik egykori megmentőjével/kínzójával, aki egy hotel éjszakai recepciósaként lapít. És elmegy lakására, hogy választ kapjon az őt tizenhárom éve kínozó kérdésre – de nem azzal a szándékkal, hogy a múlttal leszámoljon, hanem hogy jelenét adja fel: elhagyja férjét, egy régiségkereskedésben olyan ruhát vásárol, amilyenben a náci tiszteknek kellett táncolnia, és nem tudja, mi lesz tovább. Csak annyit, hogy a kérdésre választ kell kapnia.
Az egykori náci orvos lapít ugyan, de neki sincs menekvése. Volt tiszttársai kilopkodják az őket terhelő iratokat a levéltárakból, egymás közt lefolytatják azokat a pereket, melyektől menekülnek, de ítéletet nem hoznak, a tanúkat viszont elteszik láb alól. Az orvos perén a sor – nagy hát a döbbenete, amikor megjelenik szobájában a nő, aki rejtett múltjának koronatanúja. És nem érti, mit akar, csak annyit tud, hogy betegesen vonzódik hozzá, hogy tizenhat évesen elvett szüzessége vérének rothadó bűzében él.
A Liliana Cavani 1973-as kultikus filmje, Az éjszakai portás alaptörténetét feldolgozó Nona Ciobanu drámájában az elnyomó és az áldozat viszonyát boncolgatja, a felelősség kérdését járva körül. Szélsőséges helyzet, a konfliktus is csak kétszemélyes, mégis általános érvényű. Hanna (a sepsiszentgyörgyi származású Györgyjakab Enikő kiemelkedő alakítása) és Max (Viola Gábor) az elnyomó és az áldozat szerepét váltogatja, hol egyikük, hol másikuk kerekedik felül. Egymást kínozva keresik mindketten a választ saját kérdésükre, holott mindketten tudják: az elnyomó életének az áldozat, az áldozaténak az elnyomóé nélkül nincs értelme. Így hát mindketten egyszerre elnyomókká és áldozatokká, a külvilág beavatkozása/kizárása nélkül e kettősség bűvköréből szabadulni képtelen bábokká válnak.
Az Aki elzárja az éjszakát rendezőként is jegyző Nona Ciobanu nemcsak a színházművészetnek, de a női léleknek is alapos ismerője – talán ezért, hogy Hanna szerepe alaposabban kidolgozott, részletesebben felépített. Olyan lehetőséget biztosító, melyben a test játéka a legteljesebben érvényesülhet, de épp oly mértékben a benső vívódás megjelenítése is – és Györgyjakab Enikő ki is használja az alkalmat, olyannyira, hogy a nézőt valójában részesévé teszi kínszenvedésének. Viola Gábornak viszont nem áll ennyi lehetőség a rendelkezésére, így hát – bár nagyon karakteres színész – már-már háttérbe szorul partnerével szemben. A kegyetlen gyönyörűséggel felépített előadás szebbnél szebb jelenetekben dúskál, a múlt felelevenítéséhez filmes eszközöket alkalmazva, igen erős képpel végződve: a szobánál is kisebb térben Hanna és Max összezárva, nincs már mondanivalójuk egymásnak, kérdésük sem egymáshoz, hát az időt visszapörgetik, a nő rossz emlékű ruhácskáját, a férfi náci egyenruháját veszi magára, s bár mindkét oldalt nyitva az ajtó, nem is próbálnak kiszabadulni, hanem megtörve, csoszogva és botladozva az üvegfal mögé állnak.
Mert az éjszakát nem lehet elzárni.