Egy felső-háromszéki faragómester

2008. március 29., szombat, Kultúra

Farkas Róbert kézdimartonosi portája jelenlegi állapotában is fafaragászati néprajzi múzeum, a tetőcserépen és a vakolaton kívül itt minden, még a kő is faragott. A ,,bennvaló" — a gazdasági udvar — külső képe is a képzett, a diplomás faragómester ízlésvilágát tükrözi.

Faragott gyalogkapun nyitunk be az udvarra, benn faragott léckerítés, a csűr oldalán szekérkerekek — édesapja is faragóember, kerekesmester volt —, járom, egyéb szekéralkatrészek, cséphadarók, lőcsök, szekérágas, fergettyű, a ház falán is faszerszámok, háztartási régiségek. Benn, a lakásban pedig friss forgácsillat, sokféle emléktárgy, apró kopják, de méretesebb faragott táblák is Háromszék címerével. A fa natúr színe és erezete önmagában is a művészi alkotás képzetét kelti.

Vendéglátónk abbahagyja a faragást, közben a gépzenét is kikapcsolja. Megjegyzést is fűz ehhez: a kézdivásárhelyi csavargyár kazánházában állandó zaj volt, és a zajt zajjal ellensúlyozták, állandóan zenét hallgattak.

Farkas Róbert harminc évig dolgozott a csavargyárban. Mondja, a faragászatra is ott kapott rá. Sokan faragtak. Persze, kellett ehhez a honi indíttatás is. Kerekesmester édesapja műhelyét ma is őrzi, benne a régi szerszámok és eszközök, esztergapad, sokféle és sok formájú faanyag, közte feltűnően sok különleges alakú ág, amiből majd villásan elágazó virágcseréptartók készülnek. A faragómester télen nem ezt a műhelyt használja, benn, a modern berendezésű lakásban farag, ahol minden ragyogó tisztaságú.

Szóval, Farkas Róbert 1982 óta farag, elvégezte a csernátoni népfőiskola kétéves tanfolyamát, ott ismerkedett meg a fafaragászat motívumaival. Mintegy félszáz kapuja strázsál a nagyvilágban, székely kaput faragott a Balti-tenger partján élő német házaspárnak is. A történet érdekessége, hogy a házaspárnak nincs semmiféle rokoni kapcsolata Háromszékkel, az asszony nagykárolyi sváb, és mégis székely szimbólumot választottak a balti porta bejáratához, ahol a fa tisztelete messze meghaladja a mai székelyföldi állapotokat. Persze, ez nem Farkas Róbertre vonatkozik, hisz ő a régi becsben tartja a fát. Székely kapuja van Békéscsabán, Pécsett kettő is, persze, itthon is sokfelé állított kaput, most éppen a berecki iskolának farag két kiskaput és egy nagyot. Meg is tekintjük a hatalmas gerendákat a csűrben, ahol szellős helyen, árnyékban száradnak a fatörzsek.

Kopjafái számát nem is tudja, nem vezet nyilvántartást. Jutott belőlük Kanadába, az Egyesült Államokba, hogy csak a legtávolabbi helyeket említsük.

Szóval, egyrészt az öröklött mesterség is tovább él Farkas Róbert kézmozdulatában. Apjának az övével rokon mestersége így folytatódik tovább. De bizonyára közrejátszik az is a művészhajlamú férfi mesterségválasztásában, hogy anyai nagybátyja, Forró Antal festőművész, főiskolai tanár ugyancsak kézdimartonosi, de ha egyéb kapcsolatokat is megbolygatunk, az sem kerülheti el a figyelmünket, hogy saját portájának gyalogkapuját az a Kelemen Dénes faragta kézdimartonosi tanító korában, aki később Gelencén híres faragóiskolát alapított.

És azt is említsük meg, hogy a faragászat a nemzeti önkifejezés alkalma és eszköze is volt azokban az időkben, amikor nyelvünket, hagyományainkat, szokásainkat a hatóságok nem kedvelték. A fafaragászat nyelve, a fantasztikus szépségű és gazdagságú motívumkincs a kommunikáció eszköze volt, jelzése annak, hogy kik és mik vagyunk. Tulajdonképpen ezért üldözték egykor a székely kapukat is, bontatták le paplakok elől vagy a megye bejáratától.

Farkas Róbert esetében a szocialista ipar összeomlása is a kezére játszott. Harmincévi szolgálat után mesterséget kellett váltania, s a ,,minden rosszban van valami jó is" parancsa szerint lám, azt műveli, amit szeret, s portája, műhelye, lakásberendezése, családja helyzetéből ítélve tisztes életet él, és megfelelő egzisztenciát is teremtett magának. (Felesége, gyerekei tanügyiek Kézdivásárhelyen.)

Mikor mindez megfogalmazódik bennem, még nem is tudom, hogy Farkas Róbert egy másik dimenzióban is foglalkozik a népművészet, a népi mesterségek tovább éltetésével.

A Pécsi Tudományegyetemen kiadnak egy Tudásmenedzsment című periodikát. Ennek a 2006. októberi számában Farkas Róbert Az erdélyi famívesség címmel testes tanulmányt közöl. A bevezetőben jellemzi a felső-háromszéki famívességet, a népi ipar kialakulásának történetét. Elmondja, hogy a gyenge terméshozamú föld és a zord időjárás miatt kellett a gazdálkodást kiegészítő mesterségeket is művelni. Olyannyira, hogy a Kézdimartonossal szomszédos Haralyban még a plébános is kádárkodott, az Ozsdolát Moldvával összekötő utat ma is Kádár-útnak nevezik, mert az ottani jelentős hordó- és cseber-, más faedényigényeket a felső-háromszékiek elégítették ki, és ezen az úton szállították a Kárpátok túlsó oldalára.

Most értem meg, hogy amit én a Farkas-portán látok a ház, a csűr falán, a sokféle műhelyben, az a gyűjtő- és családi örökséget őrizve ápoló szenvedélyen túl népi mesterségeket, a fafaragászatot bemutató leendő múzeum alapja is. A házigazda szándéka összegyűjteni a Kézdimartonoson, a szomszédos falvakban még fellelhető tárgyakat és eszközöket. Szerencsés helyzet: az eddig elszigetelt falu néprajzi értékekben még mindig gazdag. A most felújított aszfaltút és a martonosi gyógyvíz s az ott berendezett gyógyfürdő élénkíteni fogja a turizmust. A népi mesterségek és eszközök megbecsülésének fészkévé válhat ez az archaikus és kedves település.

Külön felhívnám a nyelvjáráskutatók figyelmét Farkas Róbert tanulmányára. Magam is falun születtem, apám a gépészkedést, a fémmegmunkálást művelte, de lévén az ezermesterek fajtájából, kerekes- és asztalosmunkát is végzett. Most Farkas Róbert portáján ezért is tudok ennyire gyönyörködni a mesterségekhez kötődő szavaink szépségében. Miket is szándékszik begyűjteni a kézdimartonosi faragómester, aki nem is tudja, hogy dolgozata egy államvizsgaszintű mércét is megütne?

Az állattenyésztés köréből: a terelés, őrzés kellékei, pásztorbotok, kenderostorok, harangok, csengettyűk, nyakszíjak, füllyukasztók, furulyák, sótartók, borotvadobozok, a savófeldolgozás eszközei, szarvfaragás.

Tejfeldolgozás: dézsák, fejőszékek, sajtárok, köpülők, putinák, sajt- és ordakészítő edények.

Istállókellékek: villa, kaparók, szopógátlók, istállólámpák.

Ugorjuk át a földművelés kellékeit, és szóljunk a fafeldolgozásról: fűrészek, fejszék, tézsolyák, taligák, ékek, botok, láncok.

Farkas Róbert nemcsak leírja a mesterségeket és a munkafolyamatokat, hanem értelmezhető és szemrevaló rajzokat is készít, melyek alapján például a faedénytípusok mindenike elkészíthető lenne, a hordó, a kád, a fürösztőkád, a budunka (putina), véka és félvéka, háromliteres ejtel, köpülődézsa, vízhordókártya (légely), veder. Ugyanez a helyzet a kádárszerszámokkal is: donga-vinkli, cseberdonga, hordódonga, ontoravágó, gyalu, kézivonó, belső pucoló, fenék, füles donga.

Szekérrajzai és ezek megnevezései, a kerekesmesterség tárgyai, szerszámai és a készítmények megnevezései a városi embert is elbűvölik.

Farkas Róbert népi faragómester portája, lakóháza, műhelyei, a csűr és a melléképületek jelenlegi állapotukban is néprajzi múzeum benyomását keltik. Ha a falubeliek ráéreznek arra, hogy micsoda kincset menthetnek meg az utókor számára, és segítik falusfelüket, aki a rusztikusabb vidéki élet csendes szépségét választotta a városi zaj helyett, akkor Kézdimartonoson megteremtik Felső-Háromszék igen izgalmas múzeumi fészkét.

Hozzászólások
Szavazás
Ön szerint bejut-e a Sepsi OSK labdarúgócsapata a felsőházi rájátszásba?







eredmények
szavazatok száma 181
szavazógép
2008-03-29: Kiscimbora - x:

Mióta söprik az utcákat? (Tudod-e?)

A középkorban kultúra tekintetében Pozsony volt Magyarország ország első városa. Köztisztaság dolgában azonban még itt is sok volt a kívánnivaló.
2008-03-29: Kultúra - Kisgyörgy Zoltán:

Lehel kürtje Szentivánlaborfalván

Fazakas Sándor szentivánlaborfalvi népi mester, iparművész azt állítja, néhány nagyobb vállalkozás kivételével a legtöbb hazai és megyénkben működő egyéni népi faragómester, iparművész tehetségéből nem tud megélni, esetleg csak jövedelmének kiegészítését oldja meg. Fazakast kezdetben mint a fa tehetséges megmunkálóját ismerték a vidéken, napjainkban csontfaragóként tartják számon.