Ugyan véletlen egybeesés, hogy – az elmúlt évek gyakorlatát folytatandó – a Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár kiemelt magyarországi meghívottjai épp a Romániában idén első alkalommal ünnepelhető magyar nyelv napján léphettek a sepsiszentgyörgyi közönség elé, ám sehogy jobban nem lehetne indítani egy leendő piros betűs napot, mint irodalommal. Tompa Andreát, Györe Balázst és Krusovszky Dénest Károlyi Csaba faggatta tegnap este a Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron Termében irodalomhoz való viszonyukról, és természetesen szóba került az egységes magyar irodalom örökös dilemmája is.
Károlyi Csaba irodalomkritikus, az Élet és Irodalom főszerkesztő-helyettese a szerzők bemutatását követően arról faggatta a meghívottakat: befolyásolta-e pályaválasztásukat, összefügg-e írói mibenlétükkel az, hogy honnan származnak, mennyire meghatározóak gyermek- és fiatalkori körülményeik alkotásaikra. A Kolozsváron született Tompa Andreát mindenféleképp, hiszen első regénye önéletrajzi ihletésű, a másodikban – melynek helyszíne szintén Kolozsvár – már meg kellett teremtenie a várost. Mint mondta, „elhamvad” benne az izgalom, ha írásainak más helyszínt kell keresnie, bár tudatában van annak, hogy ha minden regényének cselekménye ugyanott történik, az „bezárja az embert”, mégis reméli, egyszer majd sikerül annyira „szétírnia” Kolozsvárt, hogy az a város már nem az a város lesz. Krusovszky Dénes épp ellenkezőleg viszonyul, ő Hajdúnánáson nőtt fel, viszonyát, így utólag, rendeznie kell a „nem világvégi helyzet, de unalmas” kisvárossal. Györe Balázs életét nagyon meghatározta Újpest, tizenkét és fél évesen a Rózsadombra kerülve, normális körülmények közé, de idegen világba csöppent, ott valami megszakadt az életében, és „magyarázkodni kell azóta is, hogy mit keresek ebben a világban”.
Az „elhajlások” faggatás során Krusovszky Dénes elmondta, a versek után azért kezdett prózát írni, mert vannak történetei, amelyeket lírában nem lehet megközelíteni (hogy novelláskötetét követi-e regény, a kérdés nyitott maradt), a színikritikusként is ismert Tompa Andrea második regénye, az 1910-es, 20-as évek Kolozsvárján játszódó szerelmi történet talán nehézkes, az időbeli eltávolodást kereső sajátos, archaizáló nyelvről beszélt, meg arról, hősei azért orvosnövendékek, és nem például színészek, mert „a művészregényektől hideglelést kapok”.
Az örökös téma, az egységes magyar irodalom dilemmája igazából ezúttal sem oldódott, Tompa Andrea szerint az erdélyi irodalom skatulyázása egyértelműen politikai találmány, Krusovszky Dénes szerint olvasás közben nem az számít, hogy az alkotó honnan származik vagy hol él (ő maga most épp Bécsen), hanem hogy a mű tetszik az olvasónak vagy sem. Egyfajta gordiuszicsomó-megoldást Károlyi Csaba kínált: regionalizmus létezik a magyar irodalomban.
