Vida Gábor 1994 óta a marosvásárhelyi Látó szépirodalmi folyóirat szerkesztője, hagyományos prózát ír, több regény és novelláskötet szerzője. Hubbes László megjegyezte az Arany János- és Artisjus-díjas szerzőről: kritikusai „mágikus realizmust” emlegetnek prózája kapcsán.
Indulásáról szólva a kisjenői születésű Vida elmondta, Aradon egy hetedikes kori vers után meglehetősen rossz bentlakásba kerülve kezdte írni emlékiratait, s miután emlékei elfogytak, következő tanévben egy regénnyel folytatta, így a kezdet koncepció nélküli volt. Elsőként Az utolsó mohikán című regényt olvasta el, s hogy az indiánkönyveket később végigolvasta, az a Baróton (édesanyja ugyanis Barótról „emigrált” Arad környékére) töltött nyári szünidőket is meghatározta: indiáncsapatba kerülve megszerette az erdőt, bolyongva a Kakukkhegyen, a Murgón, a Szárazajta környéki rengetegeket, egy életre a cserkészés, cserkelés, horgászat, vadles, a hegy lett a szenvedélye, „medvét először nem az állatkertben és nem a tévében láttam”.
– Anyám tudta, hogy a Székelyföld az igazi, ezt én is megtanultam, s azt gondoltam, az alföldön nincs semmi, a valami Erdélyben van – magyarázta Vida Gábor. Eldöntötte, kolozsvári diákévei (magyar–francia szakra járt 1990–1994 között) után Erdélyben akar élni, „nekem ezt meg sem kellene magyaráznom, ez így természetes”. Kolozsvárt kicsit össze is tévesztette a szabadsággal, mert úgy látja, kolozsvári egyetemistának lenni a világ legjobb, legideálisabb állapota. Aztán Marosvásárhelyre költözött, 1994 óta a Látó szerkesztője. Noha gyermekkorában falun élt, erdőhöz, tanyához köti a lelke, szíve és a múltja, de nagyon foglalkoztatja az erdélyi urbánusság kérdése, a városi emberek sorsa az elmúlt évszázadban, mert „egy önreflexív, városi kultúrából próbáljuk megérteni a falut”, s az erdélyi városok legalább annyira fontosak, mint a falu. Marosvásárhely Erdélyben az egyetlen nagyobb szabásúvá fejlesztett magyar város, amiből lett is valami, de miután kitört az első világháború, ez a fejlődés megállt – vélekedett.
Ahol az ő lelke című „terápiás” regénye kapcsán megjegyezte, ismer egy afrikai törzstől származó bölcsességet, miszerint ne siessünk túlságosan, mert elmarad a lélek mögöttünk. Regényhőse Afrikába kerül, ám nem halhat meg úgy, hogy nincs ott a lelke, mely Kolozsváron maradt... Egyébként regénye írásakor egy évtizednél hosszabb ideig tanulmányozta szenvedélyesen az első világháborút, annak dokumentumait, eközben az az alapdilemma foglalkoztatta: miközben Trianonban átvertek, kisemmiztek bennünket, mi mit tettünk? Vida Gábor válasza: semmit.
Bár a történetek foglalkoztatják, narratológiájáról nem szívesen beszél. Legsikeresebb, Kelj fel és járj című novellájának írása előtt egy nappal kirándult a Kelemen-havasokban, mínusz harminc fokban, amikor még a hagyma is megfagyott, s leérkezve egy faluban látott egy embert. Következő nap is túrázni indult volna, de elaludt, így aztán papírt fűzött az írógépbe, és együltében megírta novelláját. Ez jött rám egy hajnalban, mondta, megjegyezve, ha van az írásnak mágikus dimenziója, akkor ezek a nagy pillanatok, amikor ír, és valami történik vele belül... Vida Gábor nézete szerint transzilván terünkben magyar erdélyi prózában csak magyar Erdélyről tudunk mesélni, noha románok mellett élnek itt cigányok, örmények, zsidók már alig, németek, ruszinok, ezért úgy véli, nagyon nehéz elmesélni azt, hogy rajtunk kívül is vannak értelmes emberek ezen az „Erdély-kontinensen”.  Narratív képessége akkor éri el a határát, amikor egy valódi román figurát kell megformálnia – magyarázta. Most családtörténeten dolgozik, s mint fogalmazott, bármit ír, „belelóg a nagyapja és azok, akik letagadhatatlanok.”