Nem szemérmetes magyartanárnőket célzott Győrei Zsolt és Nagy Dániel Viktor már címében is rendhagyó – A nyíló combok erdein túl – a Velemi Névtelen verseiből – költői estje, vagy miként Farkas Wellmann Endre meghatározta, színházi előadása, mely szépséges és hangosan megtapsolt, ezért emlékezetes.
Az egy éve bemutatott, jobbára Budapesten játszott produkciót erdélyi vendégszereplésre hozták, szerda este így került a sepsiszentgyörgyi Tein Teaházba. Elevenné és lüktetővé nemesedtek az elhangzottak – versek, többé vagy kevésbé pajzán költemények és levélrészletek –, melyek mind Győrei Zsolt budapesti író, költő, egyetemi tanár A Velemi Névtelen versei és levelesládája című, 2012-ben megjelent kötetéből származnak. A művek alkotója és a gitáron játszó, éneklő Nagy Dániel Viktor színész hús-vér előadást teremtettek, frissen és üdén szólva a lélek rezdüléseiről. Mindketten finom érzékenységgel, hitelesen mondtak, énekeltek verset, és ez ünnep mifelénk.
A Velemi Névtelen egy titokzatos, tizenhatodik századi, kalandos életű költő, aki bár megfordult a korabeli magyarországi harcmezők tájékán, inkább szemlélődő, de az élet szépségeit és örömeit is habzsoló lélek, kinek páncélja a pincében „rohad”, s aki úgy összegez: „leányok, combok, szép volt köztetek”. Kitalált figura, verseit természetesen Győrei írta. Míves, érdekes játékosság ez, mellyel talán még a múltba menekített, jótékony pajzánság is könnyebben emészthető, noha a strófákban szemérmetlenül felbukkanó „hetyke mellek”, „nyíló combok erdeinek” szépségéről és szükségességéről nem csak a tizenhatodik században regéltek elismerően. És hogy mindezek kapcsán mi, illetve hogyan történhetett akkoriban, a reneszánsz hajnalán? Hát erre utalnak szépséggel és életörömmel e versek, levelek. Megmentett gondolattá vált, amit a Velemi Névtelennek címzett levelében idősebb bajtársa, Bátky Imre papírra vetett: „az asszonyi hús olyan eledel, amilyenbe aki férfiember kóstol, az nem lesz többé fűevő, míg gyöp alá nem teszik”...
