Fazakas Misi és az Osonó Színházműhely előadásaira jellemző, hogy jól meghatározott, többnyire globális kérdések bemutatására törekszenek, amelyeket különböző improvizációs gyakorlatok során megpróbálnak minden oldalról körüljárni, és a lehető legszemélyesebb formában tálalni. Az erős tartalom azonban művészi eszközök által szokott körvonalazódni – a látványos képek, harsány tömegjelenetek, egymást felerősítő párhuzamos monológok és megdöbbentő csendek formai, színház-esztétikai szempontból is gazdag, sokszínű világot jelentenek előadásaikban. A közönségtalálkozók, közös nagy beszélgetések sem idegenek a társulattól, előadásaik után gyakran kezdeményeznek párbeszédet a közönséggel, így boncolgatva tovább, olykor egészen meghitt hangulatban, a felvetett kérdéseket.
Mindezek fényében az Ismeretlen barátok társasága, avagy Piknik egy japán szőnyegen című előadásról megállapítható, hogy bár jellegzetesen osonós produkció, sok tekintetben különbözik a társulat korábbi előadásaitól, a kérdésfeltevése inkább helyi jellegű, művészi eszköztára is szegényesebb a tőlük megszokottnál. Talán nem is egészen színházi előadás, inkább valamilyen köztes műfajt képvisel a színház, a stand-up comedy, a vitafórum és baráti beszélgetés között. Mégis figyelemreméltó produkció, melyért elismerés illeti az alkotókat.
A téma a román–magyar barátság és ellentét már untig ismert kérdésköre, mely egy mai, helyi történetben bontakozik ki. Színházi értelemben vett alakításokról nemigen lehet beszélni a produkció kapcsán, a szereplők többnyire önmagukat adják, saját életükből vett eseményeket mesélnek el közvetlenül a hallgatóságnak úgy, hogy közben egy nagy közös történet is összeáll. Elsősorban ez az őszinteség, ennek felvállalása teszi hitelessé az előadást, és ennek hiánya miatt válik hamissá a történet abban a néhány esetben, amikor megpróbálnak rájátszani érzelmeikre, amikor nagyobbat próbálnak alakítani a szereplők, mint amennyit civil jelenlétük magában hordoz. Valójában éppen ez a legnagyobb kihívás a játszók számára, hogy a stand up comedy játékstílusában előadássá pörgessék fel az elmesélt történetet, s mivel saját érzelmeikről beszélnek, bizonyos értelemben tudják megőrizni civil hozzáállásukat is az ügyhöz, amelyet képviselnek. Tovább nehezíti a dolgukat, hogy rendkívül kényes dologról van szó, melyet az ilyenfajta fórumokon csakis nagyon konkrétan, leegyszerűsített formában lehet bemutatni és tárgyalni. Szinte előre borítékolható, hogy akik részt vesznek az előadáson, nem fognak szót emelni a két nép békés együttélése ellen, pedig az alkotók lehetőséget kínálnak a hozzászólásra: úgy építik fel az előadást, hogy egy éles helyzetben megszakad a történet, és a nézői vélemények, gondolatok, hozzászólások nyomán kellene kideríteni, hogy mi következne a továbbiakban és miért.
Érdekes előadás, érdekes beszélgetés – aktuális kérdéskör, aktuális feldolgozásban. Semleges nézőpontból, két nyelven. Mozaikszerű építkezés, éles váltások a játékban és gondolati síkon egyaránt, hogy minél több jellemző helyzet tudjon megjelenni, a produkció végén pedig a nézői összesítés, kiértékelés. Az előadásban csíkszeredai és sepsiszentgyörgyi román és magyar diákok játszanak az Osonó Színházműhely állandó tagjai mellett. A történet fiatalokról és többnyire fiataloknak szól, nagyjából annyi információs háttérrel, amennyi a fiatalok birtokában lehet a román–magyar kérdésről. Persze nem is várható el, hogy pontos történelmi, társadalmi kérdésekre, folyamatokra is kiterjedjen az előadás, hogy leásva a múltba megpróbálja kideríteni a mindenkori sérelmek okait. Inkább arra fekteti a hangsúlyt, hogy szót emeljen a békés együttélés mellett. A román nézőpont nem az általános román nézőpont, hanem a sepsiszentgyörgyi kisebbségi románság nézőpontja, még pontosabban azoké, akik szeretnek itt élni, és semmi bajuk a magyarokkal. A szövegkönyvért és a román–magyar ügyben képviselt álláspontjáért Nina Ţînţar szerzőt is elismerés illeti.
Hogy mi a tanulsága az előadásnak? Hallgatva a beszélgetést és a vegyes házasságban élő nézők vallomásait, az a gondolatom támadt, hogy talán állandóan túllihegjük ezt a kérdést. Vajon tényleg jobb-e nekünk, ha egymás jogaiba gázolva most próbáljuk számon kérni a múlt sérelmeit? Miért gondoljuk, hogy előbbre vezet, ha elfordulunk egymástól, miért könnyebb vádaskodni, mint kezet nyújtani? Mindig lesznek túlkapások, a többségi politikum pedig mindig a maga javára dönt, ez egyértelmű. A feladat csak az lenne, hogy ne a gyűlölet irányítsa döntéseinket és elvárásainkat se, hogy tanuljunk meg előítéletek nélkül gondolkodni egymásról. Hogy lássuk be, mindenki másnak ugyanannyi joga van bármihez az életben, mint nekünk.
A nemzetiségi kérdést nem oldotta meg az előadás, de őszinte önvizsgálatra sarkallt, mely nélkül nem is várható a változás. Néha túl egyszerűnek tűnt a kérdésfelvetés, de talán nem is lehet másképp. Lehet, hogy e fiatalok által képviselt, felületes ismereteken alapuló, múltbeli sérelmeket felejtő, érdektelen és feltételek nélküli elfogadás jelenti majd a jövőt?