Horváth Arany: Miért gázolták halálra Horváth István írót?

2016. augusztus 6., szombat, Irodalom

1997. július 5. Kézdivásárhelyen KIRÁLY KÁROLLYAL több kérdésről beszélgettünk, többnyire arról, ami kimaradt az első könyvéből, vagy amit bizonyos személyekkel kapcsolatban még nem illő megírni, így jutottunk el édesapámhoz, akiről a következőket mondotta:

– Édesapádat 1970-ben ismertem meg személyesen, miután súlyos betegsége után felhívtál telefonon, hogy segítsek bejuttatni a kovásznai szívkórházba. Hogy nyugodtan, kényelmesen érezze magát, hogy elhúzódhasson verset írni, a pártgazdasághoz tartozó gerendavillában helyeztem el. Ha jól emlékszem, a földszinti 8-as szobában volt először. Nagyon gyakran látogattam – már amennyit megen­gedett akkoriban az időm. Áldott jó ember volt, szerettem beszélgetni vele. Amíg másoktól elfordultam, egyre jobban esett édesapád atyai szeretete, bölcsessége, mert tisztán látta azt a kificamodott világot, amiben éltünk. Pontosan felmérte a küzdelmemet. Horváth István emléke kiemelkedő! Ha te is emlékszel... egyszer együtt voltunk és a magad módján túl kényes kérdéseket feszegettél a nyitott teraszon, Pista bácsi az ujjával jelezve kicsit megfenyegetett, hogy hallgass. 1971-ben azt kérdezte: – Karcsi fiam, ezzel a fiatalos hévvel felméritek-e, hogy mit tesztek helyesen? Féltelek titeket itt, Kovászna megyében. A hegyen túliak lábujjhegyre állva figyelik minden mozgásotokat. Nehogy az író, költő „gyermekek”, Farkas Árpiék bajba jussanak veled együtt. Én viszont tudtam, hogy azt a korszakot ki kell használni Kovászna megyében. Ki is használtuk. A hetvenes években éppen Horváth István barátsága és magatartása is meggyőzött, megerősített abban a hitemben, hogy be kell fejezni a megalkuvó, bólogató politizálást, ha meg akarok maradni embernek és magyarnak. Ezt folyton megvitattam Pista bácsival, és ő, bár egyfolytában óvott, mégis egyetértett velem. Mondjam ki: szinte egyformán gondolkodtunk. Amíg mások tömegesen elhagyták az országot félelmükben, én szembeszegültem a hétfejű sárkánnyal. H. I. barátsága ebben erősített meg, kegyetlen küzdelmemben soha nem tagadott meg. Azt tudtuk, hogy lehallgatnak, igyekeztünk a kovásznai találkozásainkon óvatosak lenni, de mindenképpen a Securitate fókuszába került. És még egy dolgot tudni kell: a szeku sokkal jobban tartott a következetesen szívós költőktől, mint némely, külföldet járó, nagyhangú magyarkodótól. Felső-Háromszéken édesapád nagy tekintélynek örvendett. Meghívták iskolákba, művelődési házakban találkozott az emberekkel. Szavának súlya volt. Érdekességként elmondom, hogy a megyei Securitate parancsnoka, Hanches János nagy tisztelője volt Horváth Istvánnak, ő vigyázott a költőre ahelyett, hogy csak megfigyeltette volna. Lehet, hogy ez is hozzájárult a leváltásához? Az öreg sokszor arra figyelmeztetett, hogy ne lógjak ki a sorból. Azt is mondta, hogy az író ne politizáljon tételesen, az írónak viszont látnia kell, hogy a politikus jól politizál vagy rosszul. Egyszer így szólt: – Karcsi fiam, te szinte naponta szemet szúró tettekkel állsz az ellenség elé. Igen, így mondta 1971-ben: ellenség. Amit nem felejthetek, igyekezett a funkciómtól félteni. Arra is ügyelt, nehogy beszélgetéseinkkel hozzájáruljon leváltásomhoz. De amikor bedobtam a törölközőt, megértett. Őt elgázolták. Én élek. Ezt a forgatókönyvet írták meg, és egyik sem véletlen.
Húsz évvel Horváth István halála után, 1997. január 17. A kolozsvári magyar rádió riportere, Muzsnay Magda és Essig József operatőr tért vissza Magyarózdra, az író nyomába. A riporter MIHÁLY FERENCET, édesapám első unokatestvérét emlékeztette az elhunytra, és így került sor arra a vallomásra, amit eddig nem mert megtenni sem ő, sem más a faluban. Az interjú után én is kikérdeztem nagybátyámat. Részletesebben beszámolt a történtekről, különösképpen hangsúlyozta, hogy édesapám titoktartásra kérte fel, nem akarta, hogy tudomásomra jusson, hogy őt figyelik. Mivel párton kívüli voltam, állandó bizonytalanság fenyegetett. Édesapám attól félt, hogy kitesznek a Művelődéstől, ha valahol szót emelek.
– Elég rendszeresen járt ki Ózdra egy magyar belügyes, Kerekes ezredes – mesélte Ferenc bátyám. – A falu férfinépétől érdeklődött Pista után, jól megijesztette az öregebbjét, nekem csak a bátrabbja merte elmondani, hogy mit kérdezett. Házamnál evett, ivott az a tiszt, nem mutatta, hogy rossz szándékú, mivel magyar volt, lehet, hogy ennél fogva rendesebb volt velünk. Sok mindenről beszéltünk, de főleg ő kérdezett. Pista bácsiról nem érdeklődött. Vagy ha igen, akkor nem olyasmiről, ami gyanús lett volna nekem. Én nem mertem belebonyolódni az ő bajába, tudtam, amit tudtam, s aggódtam bátyámért. Na, de Pista bácsit én olyan megfontoltnak, okosnak ismertem, hogy gondolni sem mertem arra, hogy ezek mégis bekerítik valamivel. A faluban volt securitatés megbízott. Nem vettük komolyan, olyan aljaember volt, akinek nem volt tekintélye. Pénzért tette. Ahogy hazajött bátyám, nemsokára megindult a faluban, jött s ment. Horváth István távozása után végigjárta a falut. Arany után is érdeklődött valakitől egyszer. Ez a feladata – gondoltam –, ezért kapja a fizetést. 1977. január 4. Amikor elgázolta bátyámat a részeg szekustiszt, a temetés előtti nap valósággal elárasztották a falut a securitatésok. Felfegyverkezve, minden utcánál egy-egy kapunál megállt a katonai autó. Nem volt elég a mi bánatunk, a faluban riasztó félelem dúlt, hogy vajon mit akarnak a temetésen? Marosvásárhelyről megérkeztek a legmagasabb hivatalos belügyi szervek. Amíg megérkezett a  halottas menet, kivonultak a temetői útra, közvetlenül a temető mellé állottak a kocsikkal. A tor után sem mentek el, úgy hajnalban hallottuk, hogy vonulnak ki a faluból. Utána, bár biztosan látták s tudták, hogy kik beszéltek a sírnál, mégis kikérdezték a férfiakat, hogy ők miről tudnak többet? Nem telt el egy hónap, és megint kivonultak a faluba. Egyik tiszt elkérte a szülőház – most emlékház – kulcsát. Behatoltak és mindent, de mindent felkutattak. Arra voltak kíváncsiak, hogy vannak-e magyarországi titkos anyagok? Engem külön kérdőre fogtak, hogy itthon mit dolgozott, kivel találkozott Pista bácsi, és még járt-e itt Király Károly, találkoztak-e ezen a helyen Pista bácsival. Megfenyegettek, hogy mondjam meg az igazat, mert ha nem, felelni fogok a törvény előtt. Rettentő idegesen folyt a házkutatás, bár az elején nem konkretizálták, hogy pontosan mit keresnek. Engem minduntalan kérdőre vontak, válaszoljak kérdéseikre, az igazat mondjam, mert ha nem, a törvény előtt fogok felelni. Erre azt válaszoltam: „amit mondok, azért felelősséget vállalok. Ebben a házban tudtommal nincs olyasmi, ami után kutatnak”. Lassan kiderült, hogy az író rendszerellenes írásait keresik. Azért voltam biztos a dolgomban, mert ha volt is ilyen írása bátyámnak, azt nem hozta haza, volt annak jobb helye is, ahova elrejthette. De a tisztek csak még jobban fenyegetőztek, hogy ne tagadjam, mert én biztosan tudok az ilyen írásokról. Csak azt erősítettem: ilyen iratokat nem találnak, és én nyugodt vagyok, mert ha igazságos úton járnak, nem emelhetnek ellenem vádat. Csak ha igazságtalanságot cselekednék, akkor vádolhatnak meg valamivel. Elmentek.
Nemsokára újra megjelentek, a férfiakat külön-külön hívták magukhoz, és faggatták őket, hogy kiket ismertek a temetésen, akik nem idevalók voltak? Ekkor már megijedt a falu, szinte futva érkeztek hozzám panaszkodni. Bennem az első pillanattól felmerült a kérdés, illetve tudtam, hogy szándékos gyilkossággal és nem véletlen halálesettel állunk szemben. Pista bácsi a halála előtti években elmondta nekem, hogy általában a magyar értelmiségieket megfigyelés alatt tartják, és már nem is egyszer észrevette, ha valahol megjelenik, akkor követik. A családban ezt senkinek nem mondta rajtam kívül. A leányát rettentően féltette. Arany is olyan erélyesen kimutatta az ellenérzését a diktatúrával szemben, hogy az is elég lett volna a családnak. Pista bácsi átlátta az én lelki világomat, és, mint egész életünkben, tudta, hogy hol kell elmondania a titkát. Akár én kerestem fel Kolozsváron, akár ő jött haza, az én színvonalamhoz leereszkedve megérttette velem a dolgok lényegét. Egymás titkait csak mi tudtuk, és tanácsaival megértette velem, hogy mikor hogyan viselkedjem, hogy fennmaradjak, hogy lehetőleg mi fennmaradjunk. Itthon a Pista bácsi megfigyelője mindent jelentett, különösen, amit nekünk nyilvánosság előtt mondott el. Furcsa dolog – hányszor elgondolkozom ezen –, ez a csendes bölcs jóember konokul magyar volt. Kiharcolta az ásatásokat a Dégi csupon, ahol az avar temetőt feltárták. A gyűjtései, azok magyarázatai mindig visszanyúltak őseinkhez. Rákosi tiszteletes úr is sokat volt vele, ők okosabban elbeszélgettek, nem tudom, hogy ő ezekről a belső dolgokról tud-e valamit. A változás után az ezredest még egyszer láttam Vásárhelyt. Köszönt és sietett tovább. Én nem vagyok olyan ember, hogy másnak bajt csináljak, de bátyám haláláért még valakinek felelnie kell.

Hozzászólások
Szavazás
Ön szerint mi lenne a helyes medve-ügyben?






eredmények
szavazatok száma 707
szavazógép
2016-08-06: Irodalom - :

Horváth István: Egymásba kapaszkodva

Rázott a szekér. Zakotája
  rikácsolt szét az esti tájra.
  S mely a lármáját kiváltotta,
  villant a néma út alatta.

  Földszag, izzadság kesernyéje
  lengett rólunk. Mint kacor éle,
  fénylett az újhold égre vetve,
  s beült az éj a hegykeretbe.

  Városon rámforrt bilincseim
  pityókás zsákok döröncsein
  szakadva törtek, hulltak rólam.
  Enyéim között: otthon voltam.

  Ültünk egymásba kapaszkodva.
  Fogództunk lőcsbe, csatlásokba.
  Egymást kereste markunk, markom,
  hogy fenntartson és összetartson.

  Futott a szekér. Lovak farán
  lengett, ütemet vert a farhám.
  Fogunk koccant, s az elharapott
  szó az ajkunkon szétszakadott.

  De az ujjaink, vállunk, karunk
  továbbadták, hogy mit akarunk.
  Beszéltünk néma ős-jelekben.
  Megértettek és megértettem.

  Patacsattogás, szekérlárma.
  Körüllengett az ősök árnya.
  S szívemig ért a messzi távol
  ezerév-mélynyi éjszakából.

                                        (1973)
2016-08-06: História - :

Hencz Hilda: Magyar Bukarest (Részletek /21.)

Az 1931-es választásokon a Magyar Párt tíz képviselői és két szenátori helyet szerzett a parlamentben, ez a korábbinál kevesebb volt. Mégis a magyarok Bitay Árpád személyében egy minisztertanácsosi álláshoz jutottak; a kisebbségekkel foglalkozó államtitkár a német Rudolf Brandsch lett.