Több mint három évtizeden át vezette a sepsiszentgyörgyi megyei könyvtárat, egyensúlyozgatott a kényes ideológiai körülmények között, s közben mentette a halálra ítélt könyveket. Kiss Jenővel az értelmiségi példa érvényességéről is beszélgettünk.
– Csak a zebrán volt hajlandó átmenni. Régi vágású értelmiségi attitűd, amely minden gesztusával példát kíván mutatni?
– Valahol a háttérben ott lehet egy nagyon régi, talán a hetvenes évekből származó emlék, amikor Rácz Gáborral a leánylíceumból ballagtunk a központ felé. Akkoriban negyedóránként ment arra egy autó, de ő csak a kijelölt helyen volt hajlandó átkelni az úttesten. Akkor mondta, hogy nekünk, tanároknak minden pillanatban oda kell figyelnünk a cselekedeteinkre. Megragadt bennem.
– Értették a könyvtár alkalmazottai, hogy mit is akar az ilyen furcsa dolgokkal az igazgatójuk?
– Azt hiszem, igen. Visszagondolva talán kissé diktatórikus is voltam e vonatkozásban – főleg a rendszerváltást közvetlenül követő időszakban, amikor a nagy szabadság közepette is megköveteltem, hogy a könyvtárosok rendszeresen járjanak színházba, múzeumba, kulturális események megnyitójára. Elsősorban saját művelődésük és tájékozódásuk érdekében, de üzenet gyanánt is, miszerint a könyvtáros a város értelmiségének része.
– Akinek jelentős szerepe lehet az olvasási kedv kialakításában és fenntartásában is. Az önök szemszögéből milyen a jó könyvtárlátogató?
– Szente Ferenc, az Országos Széchényi Könyvtár egyik igazgatója szerint az az izgalmas olvasó, aki nem tudja, milyen könyvért jött. Támaszkodik a könyvtárosra, mert igaziból arra akar választ kapni, mi az élete értelme, hol a helye a világban. Aki nem kizárólag a hitben keresi a választ ezekre a kérdésekre, a könyvekhez fordul. A műveltségnek, a kultúrának, a könyvnek ugyanakkor nimbusza van, reményt ad. Nos, ezt a reményt nem szabad megcsalni sohasem. A könyvtárosnak ezért kell műveltnek lennie, a közönséggel napi kapcsolatban lévőnek mindenképpen, messze nem elég a szakma ismerete.
– Az ön megfogalmazásában miben áll a könyvtárosi szakma?
– Az információk gyors szolgáltatásában, amihez ismerni kell a könyvtártant, tudni kell alkalmazni a tizedes összeírásnak most már a számítógépes változatát is. Azaz meg kell tanulnia a könyvek tíz nagy csoportban való osztályozását, majd azok újabb és újabb tízes csoportokra bontását tartalmi és egyéb szempontok szerint. Egy jó szakember ennek alapján hat számból meg tudja mondani, hogy például ez egy 19. századi francia regény. Az 1974-ben felszámolt kétéves könyvtárostechnikumban – Romániában 1990 előtt nem volt egyetemi szintű könyvtárosképzés – ezt tanulták, meg egy kis könyvtár- és irodalomtörténetet. A katalógus alapján elő kell tudnia venni, amit az érdeklődő kér, illetve meg kell találnia az igényelt tételt a katalógusban. Az igazi könyvtáros a tanácstalan olvasónak ajánlani tud témára, emberre szabottan – és igazából a munkahelyen szívja magába a mesterséget.
– Abban a korban, amikor minden kultúraközeli tevékenység gyanús volt, milyen mértékben kezelte a hatalom veszélyes helyként a könyvtárat?
– A könyvtár nem látványos terep, ezért kevésbé tudták használni ideológiai célokra. A számonkérésekkor a könyvtáros adatokkal tudta bizonyítani, hogy nőtt a szociálpolitikai témájú könyvek olvasottsága, ergo nagyon jó politikai munkát végeznek. Csakhogy ebbe a kategóriába tartoztak a történelemkönyvek is, s ez jól festő számokban testesült meg. Rá is jöttek erre az elvtársak, a rendezvényeket és könyvkiállításokat kezdték szorgalmazni, ami mindenekelőtt a Ceauşescu-művek népszerűsítését jelentette. De csak a munkaterv volt fontos: ha rákérdeztek, vagy már megtartottuk, vagy épp halasztani kellett. Csak a tervet, esetleg a beszámolót ellenőrizték. Soha nem buktunk el ezzel a trükközéssel. A pártkongresszusokon rendezendő könyvkiállításokat azonban nem tudtuk kibekkelni. Eleinte bajban voltunk, mert komolyan vettük a feladatot, igyekeztünk a szakma szabályai szerint felépíteni a kiállítást. Rá kellett azonban jönnünk, hogy a pártaktivisták semmi egyebet nem akarnak látni, csak Ceauşescu-könyveket. Egy művészi érzékkel megáldott kolléganő egyszer csak elkezdett tornyokat és egyéb alakzatokat építeni a könyvekből, kértünk a kertészetből virágokat, nagy sikerünk volt vele. Innentől kezdve mindig ezek előtt fényképeztették magukat az elvtársak.
– Egyéves megszakítással több mint harminc éven át vezette a megyei könyvtárat, eltávolítását „erkölcsi okokkal” magyarázták. Melyik parancsolat ellen vétett?
– Van ennek azért némi háttértörténete. 1977-ben újrafestették a könyvtár oromzatát, s a hajdani megyecímert fehérre mázolták. Vettem a munkásoknak egy üveg vodkát, vittem mintának egy megyecímert, s megkértem őket, annak megfelelően színezzék ki. Néhány nap múlva látom az irodám ablakából, amint a megyei propagandatitkár, Constantin Stanca és a Securitate főnöke, Ioan Hancheş az oromzatot nézegeti. Nem sokkal később hívatott Stanca, előbb emberi, már-már baráti hangon igyekezett meggyőzni, hogy festessem le a címert, aztán hangnemet váltott, miután jeleztem neki: én ezt nem tehetem meg, mert nem tudom megmagyarázni az embereknek. Egyértelműsítettem, hogy nem lesz más választásom, mint azt mondani, hogy az ő utasítására történt. A tűzoltóegység embereivel akarták leszedetni, de előző éjjel nagy fagy volt, a jégpáncéllá változott éjszakai eső miatt nem tudták megközelíteni a címert. Végül a kisipari szövetkezet emberei fedték el egy deszkaalapzatra rögzített bádogra festett megyecímerrel, még nyugtatgattak, hogy ezalatt semmi bántódása nem eshet a régi címernek. 1989. december 22-én este le is szereltük, ez volt az én külön forradalmam. Ez a történet húzódott a mögött, hogy a válásomra való hivatkozással elbocsátottak.
– Pályája „gyanús” kis időszakának, a cenzorságnak is saját története van?
– 1972-ben Gidófalván tanítottam, amikor hívattak a pártbizottságra, és felajánlották, hogy legyek cenzor a Megyei Tükörnél. Egy óra alatt kellett döntenem, felmentem a főszerkesztőhöz, és megkérdeztem tőle: lehet ezt csinálni úgy, hogy az ember ne köpje szembe magát? Dali Sándor azt mondta, vállaljam el, ha nem bírom, átvesz a szerkesztőség állományába. Amúgy az újságírókban működött az öncenzúra, úgyhogy egyetlen alkalommal sem kerültem kínos helyzetbe. Ettől azonban még igyekeztem szabadulni a cenzorságtól, amint lehet, de nem volt könnyű, mert az elvtársak nem szerették a fluktuációt ebben a műfajban.
– Milyen jövőt álmodott a könyvtárnak a forradalom után?
– Alapvető dolgokat: állománybővítés, személyzeti létszámnövelés. Kilenc emberrel ért bennünket ’89 decembere, ezt a számot sikerült feltornászni öt-hat év alatt 34-re. Ebben az is segített, hogy a kezdeti években intenzíven részt vettem az RMDSZ tevékenységében, egy ideig művelődési alelnök voltam, meg önkormányzati képviselő. Azonnal elkezdtük a kapcsolatépítést az anyaország felé. Pénzt is kaptunk könyvvásárlásra, három év alatt megháromszorozódott a könyvállomány.
– Mekkora hányadot képviseltek ebből a kommunizmus idején „száműzetésbe” kényszerített könyvek?
– Az úgynevezett zárt állományt annak idején több forrás is „táplálta”. Egy disszidált uzoni orvos könyvtárát például teljes egészében behozták, a könyvek legtöbbjének semmi „vétke” nem volt, csak annyi, hogy az ő tulajdonából származott. Voltak közöttük persze indexes könyvek is, mint például Herczeg Ferenc tíz kötetben vagy Móricz Zsigmond Erdélye. A kommunizmus utolsó éveiben az országból eltávozó írók könyveit ki kellett vonni forgalomból, még a falusi könyvtárakban lévőket is össze kellett csomagolni és elhelyezni a megyei könyvtárban. Megmaradásukban sokat segített, hogy – a romániai gyakorlatnak megfelelően – ezt az utasítást sem kellett rendesen végrehajtani, nem köteleztek, hogy küldjük papírmalomba, így a változások után nekünk csak annyi feladatunk volt, hogy kicsomagoljuk őket.
– A kilencvenes évek eleje hozta el a könyvtárosszakmában dolgozók egymásra találását is. Nehezen ment?
– Először az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület égisze alatt hoztunk létre könyvtári szakosztályt. Elnökként ezt alakítottam át önálló egyesületté, mert az ambícióim ennél jóval messzebb terjedtek. Nagyon fontos volt, hogy lássuk, mi van a szakmában országos szinten, mert korábban egyszerűen nem tudtunk egymásról, néhány kolozsvári kollégát például egy gárdonyi konferencián ismertem meg. Elkezdtünk „vadászni” a hazai magyar könyvtárosokra, szervezni a könyvtárosi olvasótáborokat, negyven-ötven résztvevővel, szakmai képzéssel, írókkal való ismerkedéssel. Infrastruktúra hiányában hatalmas munka volt. Még az EMKE előtt létrehoztuk a Mikes Egyesületet olyan rendezvények szervezésére, amelyeket állami intézmény nem vállalhatott fel. Az eddigi legnagyobb Mikes-konferenciát rendeztük meg Szentgyörgyön 300 emberrel. Úgy szállásoltuk el őket, hogy felhívást tettünk közzé az újságban otthoni vendéglátásra. Annyian jelentkeztek, hogy nem is jutott mindenkinek vendég. E tevékenységek nagy részének szervezése a könyvtár révén zajlott, ez kissé háttérbe is szorította az ottani munkámat, de úgy ítéltem meg, hogy a magyar közművelődés a fontos.
– Az Erdélyi Digitális Könyvtárat csak önnel lehet megcsinálni, jelentette ki Székely István, az RMDSZ egyik alelnöke, a Kulturális Autonómia Tanács elnöke. Mit jelent ez?
– Valóban együtt tervezgettük ezt a projektet, én azonban már jóval előtte foglalkoztam a hazai kiadású könyvek összegyűjtésével. A községi könyvtárak állományából szedegettem ki ritka vagy eltűnőben lévő könyveket, és hoztam Szentgyörgyre. A fordulat után hamar egyértelművé vált, hogy a könyvkereskedőket nem érdekli az erdélyi magyar termés – nincs benne üzlet. Egy ideig a Művelődés című lap Könyvesház mellékletében kezdtük ezt rendszerezni, de nem volt könnyű, nem nagyon volt pénz a szerzők honorálására. Aztán a kollégák próbálták feltérképezni a városukban megjelent kiadványokat, de ez is nehézkesen ment. Ekkor jött Székely István kezdeményezése, aminek megvalósítását csakis Szentgyörgyön tartottam elképzelhetőnek. Itt van rá megfelelő ember és hely. Már csak a megfelelő eszközöket kell biztosítani hozzá.
KISS JENŐ
Könyvtáros, tanár, Sepsiszentkirályban született 1943. október 26-án. Nős, két fiú édesapja. Iskolai tanulmányait a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban végezte, a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarának magyar nyelv és irodalom szakán diplomázott 1967-ben. 1974-től 2008-as nyugdíjazásáig a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtár igazgatója. A Romániai Magyar Könyvtárosok Egyesületének alapító elnöke, az EMKE székelyföldi alelnöke. Díjak, kitüntetések: Szinnyei József-díj (2001), EMKE Monoki István-díj (2005).