Egyfajta értelmet az életnek a folyamatosságban lehet találni, de ha egy jó állapot nem változik, az nem olyan elkeserítő – talán életfilozófiának is lehet nevezni Rakovszky Zsuzsa író, költő, műfordító, a pulzArt kortárs összművészeti fesztivál első irodalmi rendezvénye meghívottjának vallomását. De beszélgetőtársa, Tamás Dénes író faggatására sok mindent elárult még műhelytitkaiból.
Hogy első verskísérleteit öt és fél, hatéves korában írta, ám onnan a publikálásig – és a saját hang megtalálásáig – sok időnek kellett még eltelnie. Tapasztalata szerint „valaminek el kell mozdulni az emberben, hogy új verseket írjon, hanem csak régi verseit írja újra meg újra”, és ez az elmozdulás – az intenzív érzelmi állapotok – inkább fiatalkorára voltak jellemzőek. Prózát később kezdett írni, mert „a prózához elég nagy életanyagot, emberismeretet kell összegyűjteni”, ezért csodálja is azokat, akik tizen-, huszonévesen nagyszerű regényeket alkotnak. A fordítás viszont megélhetési forrásként folyamatosan jelen volt életében, bár most már ritkábban foglalkozik vele, csak azokat az alkotásokat ülteti át magyar nyelvre, amelyek nagyon megtetszenek neki. Történelmi regényeihez sok krónikát lapoz fel, „érdekes, hogy a nagy események közelről egész másképp festenek, mint a történelemkönyvekben” – mondta, és erre a magyarázat talán az lehet, hogy „eszmék az embereknek csak egy kis töredékét irányítják, a többieket a napi megélhetés vezérli”.
És természetesen beszélt legújabb, a Fortepan internetes fényképgyűjtemény nevét címében hordozó kötetéről is: a versek asszociációk fotók és élettapasztalat között, hiszen a költészet állandó témája, az idő „a változásban érhető tetten”. Csak a sublód állandó.
