Bogyó taxi és autókölcsönzés 0720 494 949

Ötvenhat ErdélybenMost már az sincs, hova hazamenni /Beszélgetés DÁVID GYULA irodalomtörténésszel, ötvenhatos elítélttel/

2016. október 22., szombat, Emlékezet

Házsongárdi sírkoszorúzás szolgáltatta az ürügyet, igazából azonban sokadmagával az ötvenes évek sötét első felének áldozata Dávid Gyula. A háromszéki születésű, kolozsvári irodalomtörténésszel a magyar forradalom erdélyi következményeinek stációit igyekeztünk vágigjárni.


Tekinthetik földijüknek a háromszékiek?
– Nyugodtan, hiszen Ára­patakon születettem, édesapám ott volt lelkész, de amúgy is nagyon mély háromszéki kötődéseim vannak. Nagyapám először Komollón volt fiatal lelkész, majd egy idő után Zalánba került, onnan ment nyugdíjba. Édesapám 1927-ben került Árapatakra, épp amikor nemzedékváltásra került sor az egyházközség vezetésében. Fantasztikus dolgokat hajtottak végre együtt. Iskolát építettek, amelyet aztán rövidesen államosítottak, megvonták a nyilvánossági jogát, az épületet odaadták az állami iskolának. Egy elhanyagolt gyümölcsöskert helyén szórakozóparkot hoztak létre, az úgynevezett Újkertet, ahol vasárnaponként a fiatalság szórakozott. Az egyházi anyakönyv alapján két-három nemzedékre visszamenőleg számba vette a születés-elhalálozás arányát. Egy táblázatot készített arról, hogyan alakultak a családok demográfiai mutatói. Nagyon érdekes verseny lett belőle a családok között, melyik család haladja túl szaporulatban a másikat. Életem első, nagyon intenzív tíz esztendejét töltöttem Árapatakon, már négyen voltunk testvérek, amikor 1938-ban Székelyudvarhelyre kerültünk, majd 1947-ben Kolozsvárra. Azóta is Kolozsvár az otthonom.
– Hogy lett egy papi csemetéből baloldali értékeket valló fiatal?
– Az én világnézeti beállítottságom problémája egy egész nemzedék problémája volt, hiszen korántsem voltam egyedül a papgyerek kontra szocialista beállítottság viszonnyal. Ennek kialakulásában jelentős szerepet játszott a népi írókkal való megismerkedésem. De a modern magyar irodalom nagyjaira, akár Adytól kezdve jellemző nagyon erős szociális érzékenység és kritika is egyfajta alapul szolgált ama meggyőződésem kialakulásához, hogy a szocializmus mint ideo­lógia nem idegen entitás, hanem ezekből a társadalomkritikákból és az akkori társadalmi helyzetből következett. Eszmeiségében rengeteget ígérő világnak tűnt. A fő konfliktusforrás a háború utáni helyzet volt – a román–magyar viszony is –, amelyből a szocializmus kivezetőnek tűnő utat ígért a magyarság számára. Ez akkor mindent felülírt, az istenhit és ateizmus közötti ellentmondás valahol lemaradt, jelentőségét veszítette. Édesapámmal sokat vitatkoztunk politikai kérdésekben, ő nagyon bölcsen nem hozta szóba ezt az ellentmondást, hagyta, hogy mondjam a magamét. Majd rájössz te is, mondta.
– És rájött?
– Maga a rendszer gondoskodott róla, hogy rájöjjünk: a betűbe foglaltak nem azonosak a valósággal. Az ötvenes évek első felében meglehetősen intenzív kapcsolat létezett a diákság és az írószövetség között. Jártunk a gyűléseikre, mi jelentettük a siserahadat, amely bármire bevethető, negyedéves koromban többek társaságában Földes László látókörébe is bekerültem, aki egy kolozsvári irodalmi szerkesztőség kiépítésének feladatát kapta. Jó társaság alakult ki, ahol már nem a világnézeti kérdések domináltak, hanem az irodalmi élet zsdanovi elvek mentén való megszervezése. Mi tagadás, teljes hittel, de szörnyű dolgokat műveltünk. Több nagy öreg – Gaál Gábor, Daday Loránd és mások – pártból való kizárása, a velük való leszámolás azonban elgondolkodtatott: ez most mi? Eleinte még azzal nyugtatgattuk magunkat, hogy ezek azok az elhajlások, amelyektől meg kell tisztítani a szocializmust. Aztán meghalt Sztálin, új szelek kezdtek fújni a Szovjetunióban, és így érkeztünk el kronológiailag és tudatilag is 1956-hoz. Szász János 1970-es évek végén megjelent tanulmánykötetének a címét – A hittől az eszméletig – kikölcsönözve: többségünk ezt az utat járta be. Akkor már sok mindent láttunk, csak arra a kérdésre nem tudtuk a választ, hogy most mi következik.
– Ennek az eszmélésnek a birtokában miként azonosította maga számára az ötvenhatos eseményeket?
– Sztálin halála után az egész rendszerben elindult egyfajta érlelődési folyamat. Egyrészt súlyos, nagyon elgondolkodtató dolgok hangzottak el Sztálin személyével kapcsolatban, amelyek a rendszer működésének egészét érintették. Az irodalomban is elindult egy olyan folyamat, amely már-már a rendszer határait feszegette. A szocreál irodalom nálunk is megbukott, a szellemi erjedés azonban Magyarországon még erőteljesebb volt. Az, hogy kimondatott, miszerint történtek visszaélések a kollektivizálástól kezdve sok egyéb folyamat során, azt is jelentette, hogy ezeket immár meg is lehet írni. Ha egymás mellé tesszük Horváth Istvánnál a Törik a parlagot és a Csali grófot, világossá válik, milyen mértékben szabadult fel az író az ideológiai kényszer alól. Ezt követően szabadulhattak ki a korlátok alól Bajor Andor szatírái is. Időközben a kiadótól átkerültem az egyetemre aspirantúrára, s mivel doktori témámhoz – Tolnai Lajos marosvásárhelyi írói korszaka – magyarországi anyagot is kutattam, ötvenhat szeptemberét Budapesten töltöttem. Ottani barátaink, beszélgetőtársaink között Petőfi-körösök is voltak, akik már abszolút nyíltan tárgyalták az aktuális disznóságokat, a szovjet–magyar viszonyt is. Így aztán, amikor itthon értesültünk a forradalom kitöréséről, egyértelmű volt számunkra, hogy nem valamiféle burzsoá restaurációs kísérlet, ellenforradalom zajlik, hanem a szocializmust mint rendszert megújító forradalom.
– Minden belterjes informá­ciójuk ellenére sem kommunistaellenes, hanem a szocializmuson belüli „újrakezdési” kísérletként értelmezték?
– Az események kezdetétől  mi sem láthattunk bele a történésekbe, csak azt tudhattuk, ami a rádióhírekből kimazsolázható volt. Ott ültünk naphosszat a rádió mellett, próbáltuk megfejteni, vajon mi is történik. Azt érzékeltük, hogy nem természetes folyamatként ment végbe a szocializmus megújulása, a kezdeti durva beavatkozás célja a sztálinista rendszer megmentése és vissza­hozása volt. Ez a felállás szerepelt az én akkori tudatomban. Nem fogadhattuk el a szovjet forrásokból táplálkozó, az események megismétlődésétől tartó romániai eseménybeállításokat. Bár kezdetben a szovjet beavatkozás célja, a szovjet hatalom forradalommal kapcsolatos állásfoglalása sem volt egyértelmű. Ha az első beavatkozásuk a helyzetből következett, a második már inkább a belső szovjet erővonalak közötti harc függvénye volt: vállalták a kádári rendszer felállításának támogatását.
– Mekkora romániai tábora volt a forradalomnak?
– Jóval nagyobb, mint amennyi a tényleges cselekvésekből látszott. De az is világos volt, hogy olyan erős a hazai rendszer, szinte még az érintetlenség állapotában, hogy azonnal meg fogja torolni, ha bármi történik. Rögtön elő is vették a magyar kártyát: október 26-án már pártaktívaülést tartottak Kolozsváron, amelyen egyértelművé tették, úgy szolidarizáljon bárki a forradalommal, hogy a magyarok megint Erdélyt követelik. A mi reagálásunk erre az volt, hogy románra fordítottuk a magyarországi egyetemi ifjúság által megfogalmazott tizenhat pontot, elvittük az egyetem párttitkárához, Fogarasi Józsefhez bizonyítékként, hogy nem igaz, amit terjesztenek, tegyenek valamit a híresztelések leállítása érdekében. Egyértelmű volt az összeugratási szándék, hiszen olyanokat is terjesztettek, hogy a magyar egyetemisták vonuljanak az utcára tüntetni a forradalom mellett. Ezt a provokációt azonban sikerült hatástalanítani.
– A házsongárdi megemlékezés megtorlását azonban már nem sikerült kivédeni. Nem tudták vagy nem számítottak rá, hogy ez lesz belőle?
− A házsongárdi eseményt megelőzte, hogy a diákok november elsején fekete szalaggal mentek ki a temetőbe. Mindezt olyan közhangulatban, hogy órák előtt egyperces felállással emlékeztek a forradalom pesti diákáldozataira. A spontán megnyilvánulások valamennyi magyar egyetemre érvényesek voltak, sőt, román diákok is részt vettek benne. A temetőügy számomra másik fontos előzménye, hogy október elején tanársegédnek neveztek ki a Bolyain Jancsó Elemér és Csehi Gyula mellé szeminarizálni. Nem voltam eléggé felkészült, mentő ötletként azt találtam ki, hogy várostörténeti sétákra megyünk, az egyetemi könyvtárba, a temetőbe. Találtunk egy sereg gondozatlan írósírt, és elhatároztuk, hogy megpróbáljuk rendbe tenni őket. A munkálatok azonban már a forradalom napjaiban zajlottak, és azt a dolgok természetes folyományának tekintettem, hogy halottak napján kimenjünk koszorúzni. Az általános hangulat következtében már több száz diák jelent meg a temetőben – és több száz szekus. Később derült ki, hogy a kolozsvári tartományi pártiskola növendékeivel erősítették az állományt.
– Nem sokkal ezután megkezdődtek a „diákbegyűjtések”. Kivártak a hatóságok, vagy már menet közben is keménykedtek?
− Már október 24-én letartóztattak képzőművészeti főiskolásokat, köztük Balázs Imrét. Ők ugyanis aznap diákgyűlést tartottak meglehetősen forradalmi hangulatú felszólalásokkal, éjszaka el is vittek közülük néhányat. További hasonló esetek is jelezték, hogy Románia szívvel-lélekkel a nagy Szovjetunió mellett áll, sőt, Gheorghe Gheorghiu-Dej katonai segítséget is felajánlott a nagy testvérnek. A forradalom után is erőteljesen részt vettek a konszolidáció folyamatában, például újságírókat küldtek Budapestre, akik cikkeikkel a belügyi helyzet megszilárdítását szolgálták. A jelentősebb letartóztatáshullám itthon 1957 elején kezdődött. Február végén tartották a bolyaisok első csoportja, Várhegyi István és társai első tárgyalását, őket előző év november 17-én tartóztatták le. Akkor szembesültem azzal, hogy én is képben vagyok, Bodor András dékán másnap azzal állított meg: tudom-e, hogy a tárgyaláson rólam is szó volt. Azt mondtam, csodálkozom, hogy engem meg sem kérdeztek a november elsejei temetői tüntetésről, pedig én tudom igazán, mi történt ott. Az én ügyem március 12-én került sorra, keringett ugyanis egy jelszó, a MÚK, azaz „Márciusban újrakezdjük”, minden bizonnyal ezért időzítették erre az időpontra a letartóztatásomat, majd utánam a Páskándi Gézáét és a Bartis Ferencét.
– Akár a filmekben, megérkezett a fekete autó?
– Éjszaka jöttek utánam a Pata utcai albérletünkbe. A feleségem veszélyeztetett terhes volt, betegnyugdíjaztatni akarta magát, mivel a betegszabadságot nem lehetett a végtelenségig nyújtani. De nem engedélyezték, hanem felbontották a munkaszerződését, így amikor engem letartóztattak, ő ilyen egészségi állapotban volt, és állás nélkül. A kihallgatótisztem, Oprea főhadnagy az adataim között felfedezte, hogy ’56 szep­temberét Budapesten töltöttem, és rögtön azt kérdezte: mikor találkoztam utoljára Nagy Imrével, és milyen utasításokkal jöttem haza. Mire én elkezdtem kacagni, de ő teljesen komolyan gondolta. Amikor láttam, hogy én ezt sehogy sem úszom meg, elkezdtem érvelni a főhadnagynak, miszerint ez nem ellenforradalom volt, hanem a magyarországi társadalmi-gazdasági körülmények következménye. Érdeklődéssel hallgatta, az érveimet pedig vádpontokként használták fel ellenem. Nem tagadtam az egyetemi rádióhallgatásokat sem, egyáltalán, úgy gondoltam, hogy ha ennyien meghaltak ezért az ügyért, én nem fogom hazudozással megpróbálni menteni a bőrömet.
– Nem próbálták megtörni vagy megvásárolni a „barátságát”?
– De, történt utalás erre. Az ítélethozatal után felhívott a vizsgálati osztály parancsnoka, egy Gruia nevű százados, és azt mondta, ne búsuljak, nem fogom én leülni azt a hét évet. Mire én azt feleltem, hogy tudom. Mintha megszúrták volna, úgy ugrott erre: mi van, várom az amerikaiakat? Nem, mondtam, maguk fognak kiengedni, mert ez a helyzet végtelenül abszurd. Jó-jó, mondta, de addig is ők tudnák nekem biztosítani a feleségemmel, a családdal való kapcsolattartást. Semmi egyebet nem kellett volna csinálnom, mint beállni cellabesúgónak. Első pillanatra az villant belém: Istenem, mit tehettem, hogy azt feltételezik rólam, elfogadok egy ilyen ajánlatot? Mindez olyan taszító reflexet váltott ki belőlem, hogy azonnal visszautasítottam. A tárgyalás furcsa módon egyfajta euforikus érzést váltott ki belőlem, hiszen rokonok, rengeteg barát, ismerős jelent meg. Azért én kaptam a legsúlyosabb ítéletet ebben a csoportban, mert én voltam a tanár, Páskándi ítélete az írótársadalomnak szólt, Bartis pedig diák volt.
– Le is töltötte becsülettel a hét esztendőt. Volt önben olyan érzés, hogy most már nem tartozom senkinek?
– Épp határidőre szabadultam, a szamosújvári börtönben utolsó munkahelyem a bútorgyár bútorfényezője volt. Voltak, akik hamarabb szabadultak, igazából sosem tudtam, min múlott egyikük vagy másikuk amnesztiája. 1959-ben a Duna-deltában dolgoztunk, amikor augusztus végén megjelent egy tiszti különítmény, egy lista alapján 120 embert kiszólítottak a hatszázból, ők mehettek haza. Onnantól kezdve folyamatosan ismétlődtek ezek a szelektálások. Hogy közülük hányan voltak beszervezettek, illetve szerencsések, ma már ki lehetne deríteni, de nem érdemes. Hiszen idő előtt szabadult Szamosújvárról Páll Lajos és Böjte Csaba édesapja is, esetükben pedig semmiféle gyanú nem merülhetett fel.
– Tudták, hogy közben mi zajlik a világban?
– Az újonnan letartóztatottak révén sok mindenről értesültünk. Egy biológushallgató, Deutsch Endre – ő egy 1959 szep­temberében hozott csoporttal érkezett a salciai munkatáborba – számolt be például részletesen a Bolyai Egyetem felszámolásáról, a Szabédiék haláláról és minden egyébről. Ott ültünk egy kupacban, a nagy csendben egyszer csak megszólalt a csíkszeredai Nagy Benedek: most már az sincs, hova hazamenjünk… A munkatelepig vezető út országút volt, ahol sok újságot is eldobáltak a civilek, Páskándi Géza pedig a kolóniára bekerülő minden újságdarabot felhajtott. Este meg elmesélte, hogy mit olvasott. A Duna-deltában értesültünk a kubai válságról, az emiatt meghiúsult szovjet-amerikai találkozóról, amit azonnal összefüggésbe hoztunk az első amnesztiával. Az állandó téma ugyanis érthetően a szabadulás volt, annak minden vélt jelét azonnal észleltük. Ha például kicsit jobb volt az étel, akkor biztosan azért táplálnak fel, mert nem akarnak ilyen lepusztult állapotban hazaengedni. Amúgy nem sokkal a szabadulásom után, 1964 nyarán kisöpörték a börtönöket, az életfogytiglanra ítélteket is hazaengedték. De nem amnesztia, hanem egyéni kegyelem alapján, ami azt jelentette, hogy új jogi procedúrával kellett igényelni a rehabilitációt.
– Mi fogadta Kolozsváron?
– Mindenekelőtt egy hatéves fiúgyermek, akit addig csak fényképen láttam, azt is csak 1960-ban először. Hogy milyen volt addig együtt élni a tudattal, hogy van egy fiam? A mindennapi benti élet nem nagyon engedte meg, hogy az ember a kinti világon törje a fejét. Olyan zárt világ alakult ki, amelybe a kinti ingerek csak nagyon szűrve szivárogtak be, mint olyan dolgok, amelyeken nem igazán érdemes törni a fejünket. Talán természet dolga is, de a börtönvilágnak egyfajta olyan törvénye, a lelki túlélés olyan titka érvényesült, amely arról szólt, hogy az ember be tudja zárni maga körül azt a kis kört, amelyben sok társával együtt él. Külön zárt világ a maga törvényeivel, programjával, gondjaival, a halállal való visszatérő szembesüléssel.
– Milyen világba készült visszatérni, hiszen mint tudjuk, a Bolyai megszüntetésével már nem volt hová hazamenni?
– Azt tudtuk, hogy a korábbi életünk nem folytatható. Számomra a család volt a legfontosabb, szakmailag nem nagyon tervezgettem. A családi rend hamar helyreállt, bár a fiammal az elején nem nagyon tudtam mit kezdeni. A lányom ötéves volt, amikor elvittek, neki voltak velem kapcsolatos emlékei, de a fiamnak nem, és a feleségem szerint fölöslegesen és túlságosan szigorú voltam vele. Az írótársadalomban pozitív fogadtatásban részesültem, két nappal a hazaérkezésem után Balogh Edgár táviratban kért fel, hogy látogassam meg a „szerkesztőségünkben”. Névvel ugyan nem közölhettem, de kaptam fordításokat, híreket, könyvismertetőket írtam, sajtószemléket. Mivel szabadulásomkor a politikai tiszt azzal bocsátott el, hogy mihamarabb jelentkezzem a korábbi munkahelyemen, bementem az egyetemre Constantin Daicoviciu rektorhoz, de hát szó sem lehetett a visszavételemről. Egy ismerős révén bekerültem segédmunkásnak egy vízvezeték-szerelő csoportban, ott voltam 1965 őszéig, amikor az Utunk kért tőlem egy írást Vasile Alecsandiról. Onnantól kezdve én lettem a román irodalom szakértője, szabadúszóként, fordítói és korrektori munkát is végezve többet kerestem, mint korábban vízvezeték-szerelőként. Az igazi szakmai rehabilitációt azonban a Kriterion jelentette, ahol szerkesztőként végre azt csinálhattam, amire mindig is készültem.

Hozzászólások
Szavazás
Ön szerint tisztségben marad-e a Dăncilă-kormány év végéig?






eredmények
szavazatok száma 702
szavazógép
2016-10-22: História - :

Hencz Hilda: Magyar Bukarest (32. / részletek)

Az 1956-os magyarországi forradalom következményeként a Román Kommunista Párt elindította a magyar kedvezmények megszüntetésének második hullámát, újabb lépést tett az erőltetett asszimiláció felé. Az első áldozatok ismét a moldvai csángók voltak. 1958-ban felszámolták az egész, 78 általános iskolából, egy líceumból és egy tanítóképzőből álló magyar nyelvű iskolahálózatot, amelyet 1947 után hozott létre a Magyar Népi Szövetség.
2016-10-22: Emlékezet - :

Csoportos gyertyagyújtásért is börtön (DÁVID GYULA könyvbemutatója Budapesten)

Az 1956-os magyar forradalom romániai következményei a magyarországinál is nagyobb kihatással voltak a társadalomra – vonja le a következtetést Dávid Gyula irodalomtörténész Nap Kiadónál megjelent, 1956 Erdélyben, és ami utána következett című könyvében. Megállapítása nem rangsorolja a határon inneni és azon túli magyarok kálváriáját, hiszen a szenvedés közös volt – hangsúlyozta október 14-én a Petőfi Irodalmi Múzeumban tartott könyvbemutatóján az erdélyi börtönviseltek egyikeként.