Beszélgetés Benczédi Sándor műemlékvédelmi szakemberrelÖrökségvédelem: Falkép alatt fürdőkád

2016. november 5., szombat, Közélet

A műemlékvédelem ismert és elismert erdélyi szakértőjeként a sepsiszentgyörgyi Benczédi Sándor építész úgy tartja: az értékmegóvás dolgában felelősségteljes, ugyanakkor rugalmas kompromisszumokra van szükség, hogy kevesebb műemlék „gyászszertartásán” legyünk kénytelenek részt venni.
 

 

– Amolyan szakmai betegségként minden romban, minden kőben a rejtőzködő értéket véli látni? Vagy ennyire azért nem „súlyos” a helyzet...
– Mit tagadjam, a „gyanú” többnyire felmerül bennem. A vírus valamikor az 1970-es évek végén költözött belém. A csíkszeredai építésztechnikum elvégzése után visszakerültem a sepsiszentgyörgyi tervezőintézetbe, ahol legtöbb kollégámmal együtt a bizonyos szintű értelmiségi igénnyel rendelkező emberekhez hasonlóan egyre laposabbnak, szűkösebbnek kezdtem érezni a világot. Néhányad magammal ekkortájt kezdtünk el foglalkozni a népi építészettel. Akkoriban nem volt ez annyira evidencia, de fokozatosan kezdtünk ráébredni, milyen súlyos mértékben veszélyeztetett a pusztuló anyagból álló épületállomány. Talán még a konkrét pillanatot is fel tudom eleveníteni: bikfalvi csavargásból jöttünk vissza csíkszeredai komámmal, amikor találkoztunk Zakariás Attila építész kollégámmal, és hármasban beszélgetve merült fel a gondolata annak, hogy szervezettebb formában is oda kellene figyelni a romlásra, pusztulásra ítélt falusi épületekre. Innen indulva alakult ki egy baráti társaság heti rendszerességű elfoglaltsága. Kimentünk egy-egy településre, igyekeztünk szisztematikusan átnézni, részben felmérni. Arra is hamar rájöttünk, hogy térképpel kell nekivágnunk egy-egy helységnek, mivel nemcsak épületekről van szó, hanem beltelekről, faluszerkezetről, utcahálózatról, helynevekről, hogyan kapcsolódnak ezek a templomhoz, esetleg a helyi nemesi kúriához, kastélyhoz.
– A hetvenes-nyolcvanas évek közti átmenet társadalmi-politikai hangulata nem volt a legalkalmasabb pillanat a hasonló mentési akciókhoz. Nem váltak gyanússá a hatóságok szemében?
– Dehogynem, adódtak is kellemetlenségeim, a szervek többször is kifejezésre juttatták, hogy nem díjazzák a hasonló tevékenységeket. Túléltünk néhány házkutatást, beszervezési próbálkozást, aztán úgy döntöttünk, a legjobb védekezés a nyilvánosság, így a folytatásban sem titkolóztunk különösebben. Nem volt veszélytelen vállalkozás, de segített rajtunk, hogy a nyolcvanas évek elején az építésügyi kutatóintézetnél egy Călin Hoinărescu nevű ploiești-i építész programot indított el, amely a hagyományos népi építészetet igyekezett feldolgozni. Akkoriban már Riti Olivér volt a tervezőintézet igazgatója, évfolyamtársa volt Hoinărescunak, ezek a kapcsolatok – no meg hogy rendelkeztünk némi szakirányú múlttal – segítettek, hogy bekerüljünk a programba. Ez már kölcsönzött némi védettséget, immár munkaköri részkötelességként végezhettük ezt a munkát, nem pedig magántevékenységként.
– Az 1989-es változások pillanatában pedig ott állhattak olyan szakembercsoportként, amely megelőzte korát. Értékelte „hősiességüket” az új kurzus?
– Félreértés ne essék: nem voltunk mi nagy ellenállók. Ám amikor ’89 decembere pillanatában rengeteg ember – akik korábban éveken át hangoztatták, hogy a fióknak dolgoznak – fiókjáról kiderült, hogy üres, a miénkben több száz parasztház felmérése, kapuk, porták, közkutak dokumentációja lapult, a hagyományos népi építészet elemeinek írásos nyoma csűrtől a tisztaházig. Ennek első honorálása a Kós Károly-díj volt, amelyet az első magyar kormány ítélt nekünk. Jómagam meg igyekeztem mihamarább kihúzni néhányat a fiatalkori vétségeim listájáról, végre felsőfokú végzettséget szerezni. A budapesti műszaki egyetem építészeti karának dékánjával folytatott beszélgetés során kiderült, hogy némi különbözeti vizsga árán beszámítják a hajdani építészeti technikumot, rögtön a harmadéven kezdhettem volna, de az állandó ott-tartózkodást jelentett. Akkor indult a kimondottan műemlékvédelmet célzó szakmérnöki posztgraduális képzés, és a több mint tízéves építettörökség-kutatás után pillanatig sem volt kérdés, hogy ez irányú elhivatottságomat nem szabad hagyni.
– Milyen felismerésekhez segítette az újonnan szerzett tudás?
– Segített például rájönnöm, hogy a nyolcvanas évek falurombolási terveivel párhuzamosan bevezetett építési, javítási tiltásoknak furcsa módon némi megtartó erejű hatásuk is volt. A magyarországi településeken ugyanis már a hetvenes években eltűntek a hagyományos épületek, sátortetős kockaházak vették át a helyüket. Nálunk viszont még jelentős épített örökségi anyag maradt meg, ezt kellett megvédenünk a kilencvenes években. A politikai-társadalmi változások ugyanis hatalmas sebességváltást jelentettek a magánépítkezésekben. Új gondok tömkelege zúdult nyakunkba, és sajnos, a hétköznapibbakat sem tudtuk megfelelően kezelni. Olyan hirtelen kezdődtek a lebontások, az új építkezések, hogy a „mentsük a menthetőt” akciót is csak részben tudtuk végrehajtani. Amikor a kilencvenes években tömegesen kitelepülő erdélyi szászok német állami pénzen elvégeztették a szász települések teljes leltárát, akkor értettem meg igazából a hasonló léptékű felmérések gyors elvégzésének fontosságát, mert ellenkező esetben nem nyílik lehetőség az összehasonlító feldolgozásra. Akkoriban merült fel annak a gondolata is, hogy újra kellene járnunk a korábbi helyszíneket, de az időhiány, az egyéb prioritások erre nem adtak lehetőséget. Az azóta felgyorsuló pusztulást voltunk kénytelenek elkönyvelni.
– Milyen mértékben befolyásolta a helyzetet a birtok-visszaigénylési és visszaszolgáltatási folyamat?
– A szabad piacgazdaságba való átmenet kezdeti szakasza után egy ideig jól működött az egyházakkal és magántulajdonosokkal kiépített kapcsolat. Mára viszont ezt a szakmát is földbe döngölték. Ellentmondó, már-már antagonisztikus törvénykezés született rengeteg kiskapuval, értelmezhetőséggel. A nemesi kúriák esetében – ahogy dr. Radu Popa régészprofesszor még 1990 januárjában megfogalmazta – ugyanakkor kettős megkülönböztetésről is beszélhetünk: az „egészségtelen” társadalmi besorolást a kisebbségi helyzet súlyosbította. Pluszgondot jelent, hogy az épületek többnyire nem annak a nemzedéknek a kezébe kerültek vissza, amelytől elvették, a fiatalabbak pedig egészen más empátiával kezelik az örökséget. Nem beszélve arról, hogy a visszaszolgáltatási csomagban nem szerepeltek a hajdani földbirtokok, erdőbirtokok, amelyek a kastélyok, kúriák működtetését biztosították.
– Hol húzódnak az épülettulajdonosok és a műemlékvédők közötti legfőbb törésvonalak?
– Kezdjük onnan, hogy ha az ingatlant nem hasznosítják, halott üggyel van dolgunk. A kastélyok, kúriák mellől ugyanis hiányoznak a gazdasági életteret biztosítani hivatott kiegészítő épületek. Néhány lovarda próbálja ezt a szerepet betölteni, de egyrészt nem lehet mindenhol lovardát működtetni, másrészt valamennyi kastélyt vagy kúriát sem lehet idegenforgalmi célra hasznosítani. A negatív példák veszélyessége elsősorban a műemléki szempontok figyelmen kívül hagyásában jelenik meg. Minthogy nem lehet minden pofon mellé forgalmi rendőrt állítani, valamennyi műemlék mellé sem lehet műemlékvédőt, pedig reális a veszély, hogy lassan eltűnnek a műemlékek: hagyják az épületeket leromolni, vagy egyenesen lebontják azokat. A szakember félreállítása is roppant veszélyes, márpedig sokszor előfordult, hogy a tulajdonos úgy ítéli meg: innentől kezdve már én is meg tudom csinálni. Hasonló esetekben jelennek meg a műszakilag helytelen megoldások. Állandó kompromisszumkészségre van szükség, bár sok esetben a műemlékvédelmi gondolkodás csak odáig jut el, hogy az épületet „nem vettük ki a régi formájából”. Pedig egy műemlék igazi történelemkönyv, a kitépett lapot pedig legfeljebb újraírni lehet, az eredeti és az új lap közötti különbség pedig felmérhetetlen. Sok ember számára semmit sem jelent a hitelesség, s amikor minden újraépítés során lemondanak egy sor kényelmetlen vagy nem tetsző eredeti építészeti megoldásról, máris történelemhamisításról beszélhetünk. Hasonló gondolkodás következménye az eresztevényi Benke-kúria, amely úgy néz ki, mint akármelyik újonnan épített, igényesebb útszéli fogadó. És miközben bizonyos mértékig elismeréssel adózom az olaszteleki kastélyt felújító és kezelő házaspár szándékai előtt, kétségbeesetten gondolok arra, milyen fals kép alakulhat ki az unokámban, ha meglátja a falkép alatti fürdőkádat. Mert nem szabad elfelejteni: a műemlékvédő szakma a társadalmi igényszintet is hivatott fenntartani és alakítani – a hitelesség és a megmaradás elősegítése mellett.
– Milyen mértékben találja és ítéli menthetőnek ezt a múltról, értékről, állandóságról árulkodó világot?
– Ne ámítsuk magunkat: tudatunkban mindig is ott lesz, hogy egy elmúlt világ maradványaival van dolgunk, amelynek csak a töredékét vagyunk képesek megőrizni. Az épületeket élettel kell megtölteni, miközben roppant keskeny az értelmes kompromisszumos megoldások és a műemlék jelleg teljes felszámolása közötti határ. Ebben a tekintetben is válságban vagyunk, mert a társadalom igénye nagymértékben távolodóban van. Hiányoznak a megfelelő párhuzamos cselekedetek, tanulmányok, az intézményi háttér. Lebegjen a szemünk előtt a német példa: ha nincs az az aprólékos felmérés, műemlék-nyilvántartás, anyagismeret, amelyet a két világháború közötti Németországban végrehajtottak és felhalmoztak, a második világháború után képtelenek lettek volna újjáépíteni városaikat. Márpedig mifelénk nem ritka az olyan műemléki beavatkozás, amely mögött a dokumentálásnak  nyoma sem lelhető fel. Nyilván mindez pénz és idő kérdése, de a felelősségé és a rugalmas kompromisszu­moké is. Sokszor előfordult ugyanis, hogy a tulajdonos nem tartotta be a közösen felvázolt fázisokat, s csak utólag értesültünk, hogy itt boltozat volt, ott meg falkép. Ilyen esetben már csak az elveszett értékek siratása marad.

 

Benczédi  Sándor
Műemlékvédelmi szakmérnök, minisztériumi műemlékvédelmi szakértő, 1952. október 19-én született Kovásznán. Tanulmányait a Székely Mikó Kollégiumban, a csíkszeredai Építészeti és Városrendészeti Technikumban, valamint a Budapesti Műszaki Egyetem műemlékvédelmi szakmérnöki szakán végezte. Több mint ötven restaurálási munka komplex tervfőnöke és építészeti tervezője, illetve társtervezője. A Transsylvania Trust Alapítvány alelnöke, az Erdélyi Restaurátori Egyesület alelnöke, a Keöpeczi Sebestyén József Műemlékvédő Társaság programkoordinátora, az ICOMOS Magyar Nemzeti Bizottságának tagja. Díjak, kitüntetések: Kós Károly-díj (1991), Schönvisner István-díj (2001), a segesvári Hegyi-templom helyreállítását vezető tervező csoport komplex tervfőnökeként Grigore Ionescu-díj (2003), Europa Nostra-nagydíj (2004), Ghica-Budeşti díj (2002), Kelemen Lajos-díj (2013).
 

Hozzászólások
Szavazás
Ön szerint bejut-e a Sepsi OSK labdarúgócsapata a felsőházi rájátszásba?







eredmények
szavazatok száma 181
szavazógép
2016-11-05: Irodalom - :

Dimény H. Árpád: ősz a nyárban

őszölni ment és szerszámait is magával vitte
ón forrasztópáka a táskában s franciakulcs
megszűrt fényben egy könnyes szempár snittje
ahogy a vörös napban épp szivarra gyújt
2016-11-05: Belföld - :

Üldözi az ügyészség a magyar iskola létrehozóit

A korrupcióellenes ügyészség csütörtök este őrizetbe vette Ştefan Someşan Maros megyei főtanfelügyelőt a marosvásárhelyi Római Katolikus Gimnázium törvénytelennek vélt 2014-es létrehozása miatt. Az ügyészség ugyanakkor 60 napra hatósági felügyelet alá vonta Tamási Zsolt Józsefet, a gimnázium igazgatóját.