Menetrendszerűen jött az Apatológia után Dimény H. Árpád második kötete, a Levelek a szomszéd szobába, mely az elsőből nőtt ki, annak ciklusait egészíti ki, sok vezérmotívumot továbbvive – méltatta a kötetet Szonda Szabolcs, hozzátéve, a Levelek a szomszéd szobába „vegytiszta magánéleti líra”. Valóban, egyfajta folytatása az Apatológiának a második kötet: abban édesapja képzeletbeli leveleit írta meg, ebben a saját múzsájához írottakat vetette papírra, mondta Dimény H. Árpád. Úgy véli, a versek nem is levelek, hiszen kaptak címet, hangulatuk mégis a költői levélé, „bensőséges hangneműek, ilyent csak olyannak ír az ember, aki közel áll hozzá, ezáltal olyan belső térbe engedve be az olvasót, ami már személyes”, vallotta a szerző. Hozzátette, írás közben nem húz határvonalat a személyes és az általános mondanivaló között, „amikor írhatok, akkora szabadságom van, hogy nem szab gátat, mit és hogyan írjak”, mondta. Szonda Szabolcs megfogalmazásában a már az első kötetében jelen lévő „szelíd kíméletlenség” fokozódott a második kötetben, amely „visszafogott perlekedés fennvalóval, sorssal, élettel, halállal, végzettel”. Dimény H. Árpád értelmezésében ez a folyamat valójában „őszinte kegyetlenség”, mert „ilyen vagyok magammal szemben, saját magammal vívódom, saját történeteimet írom újra, azt, ami megtörtént vagy ami megtörténhetett volna”.
A régi könyvbemutatók hagyományát felelevenítve, a kötetből nem a szerző, hanem Pálffy Tibor színművész olvasott fel – kettejük közt kisebb értelmezési vita is kialakult a szó szoros értelmében vett és átvitt értelmű „meztelenségének” ügyében. Hogy a költő tárja-e fel inkább magát, amikor legbensőbb érzéseit kiadja, vagy a színész, amikor a színpadon sokadik énjét felmutatja – nyitott kérdés marad. Dimény H. Árpádnak ellenben „vallatója” kérdésére muszáj volt válaszolnia: „a legfontosabb, amit megtapasztaltam, az ember, ha nem szeret, akkor már halott”, mondta a még negyvenedik évét sem betöltött költő.