ÚjévA mosoly hangja / Beszélgetés Berecz András ének- és mesemondóval/

2016. december 31., szombat, Kultúra

„Aztán megszólalt egy gyermek: még tessék mondani. Na, ennél nagyobb tapsvihar a földön nincs.” Berecz Andrással a mesemondó skatulyájáról, a mészárszék felé tartó kutya indítékairól és a megrendelt kacagás tragikumáról.

  • Fotó: Albert Levente
    Fotó: Albert Levente

– Az egyik legfelkapottabb magyar előadóművészként rengeteget kénytelen utazni. Mivel tölti ilyenkor az időt?
– Többnyire vonattal utazom, szeretem a hangulatát, emberségesnek tartom. Vannak örömei, néha nehézségei is. Ez utóbbiak a viccesebbek. Egyszer például néhány napnyi alig alvás után Budapest valamelyik peremkerületében zötykölődve már aludtam, míg valahol Hajdúszoboszló előtt fel nem ébresztettek az utastársaim. Sajnos, nem tudtak tovább várni, mondták, mivel le kell szállniuk, és mindenképpen szeretnének egy szelfit csinálni velem. Amikor csuvas népdalokat, meséket, imákat ültettem át magyarra, esti vonatokon utazva két-három jó változat is létrejött, amelyeket vasutasokon, kalauzokon teszteltem. Általában az lett a befutó, amelyre ráböktek, mivel pihent agy, egészséges gondolkodás választotta ki őket. Egy-egy jó beszélgetés is ragadt rám. Amint megközelítek egy várost, egy vidéket, már viszket a nyelvem, keresi a tájegység jellemzőit. Máig elcsodálkozom ezen a színes, tarkabarka nyelvszőttesen. Az utastársaim pedig, miközben megkínálnak pálinkával, megkérdik: na, mikor lesz ebből mese?
– Rendesen beszorulhatott a mesemondó skatulyájába...
– Én is tehetek róla, hogy ez lett belőle. Annak idején, amikor a média meg akarta mutatni, hogyan énekelek, én általában elfaroltam. Mivel erős elképzelésem volt arról, hogyan kellene bemutatni az együtteseket, énekeseket, a csupa jóindulat filmeseket inkább kikerültem. Akkoriban a táncház világa még ellenkultúrának számított, a média nem állt melléje. Ebben a zárt világban mindenki ismerte egymást Vancouvertől Csíkszeredáig, de hogy ezzel a csodálatos titkos szövetséggel a külvilág is foglalkozzon, nos, ilyesmiről szó sem volt. A későbbi nagy táncháztalálkozók során azért sokszor elővettem az általam összeszedegetett népszerű kalotaszegi hajnalijaimat, amelyek ma már híres együttesek világzenei slágereinek elemei. Amikor hallgatom őket, még a félreértéseiket is hallom. Amúgy már húsz éve mondtam mesét, mielőtt először megmutattam a Fábry-show-ban, addig azonban csak egy szűk világ tudott rólam. A tévészereplést követően viszont megszázszorozódott a közönségem, új helyzet alakult ki. De nem bánom, hiszen nem azért mondom a mesét és a dalt, hogy utána ne jussanak hozzá az emberek. Nem is az enyém ez a kincs, csak épp úgy alakult, hogy nálam sok van belőle. A mese, a népdal közösségi műfaj, sokan szülték meg, egymáson próbálták ki, és akkor éli nagy ünnepét, ha visszakapják az emberek.
– Soha nem érezte magát árulónak, hogy cserben hagyta a zenét, a táncot?
– Nem, egyszerűen így alakult az élet. Ki gondolná, hogy a vitorla sem a hátszéltől viszi előre a hajót, hanem a vákuumtól, amely attól alakul ki, hogy a szél elölről-oldalról fújja? Az én sorsomat is a körülmények alakították: míg a zenekart egyszer hívták valahová, engem a meséimmel már hat helyre. Mesemondóként olyan ritka dolgot műveltem, amire többszörös igény mutatkozott. Az embernek meg kell hajolnia az új lehetőségek előtt, no meg így oda is el lehet vinni a népdalt, ahol nem vonzódnak különösebben hozzá. Mentségemre szolgáljon, hogy az albumaimon a meséket dallal fűzöm össze, mert amit képtelen elmondani a próza, a más dimenzióba tartozó dal elmondja.
– Gyűjtései során hogyan próbálta kinyitogatni az emberi lelkeket?
– Tudatosan alkalmazott módszerekről nem nagyon beszélhetek. Azért mentem emberek közelébe, mert erre éheztem. Amikor Gyimesben, Moldvá­ban, a tanyavilágban voltam, az érdekelt, miként tudok közel hajolni egy ottani emberhez, hallani, hogyan gondolkodnak a világról. Az ösztön hajtott, az dobott fel a színpadra is, annyira teleszaladt a fülem és a szívem ezekkel a beszédekkel, hogy szinte törvényszerűnek tartottam: az emberek elé való. És a közönség szereti. Egy-egy mese, szó mögött száz meghallgatott ember van.
– Téma- és vidékválasztásaiban minek, kinek volt a legnagyobb szerepe?
– Kallós Zoltánon és a zenész barátaimon túl a véletlennek. Ránéztem a térképre, nocsak, itt alig van település. Így jutottam el például a barátaimmal Esztelnekre, ahonnan gyalog mentünk Kászonjakabfalvára, át a csángó telepeken, aztán vissza. Oda leginkább Csomor Jenőért jártam, mellé ültem, álltam, szívtam a szavait. Megbarátkoztunk. A legjobb gyűjtés még mindig a barátság. Mert nem egyes meséket vagy dalokat ismer meg az ember, hanem az észjárást. A zenei észjárást például azért, hogy a díszítéseket megfelelően tudja elhelyezni. A hatalmas szabadságon belül ugyanis vannak törvények, amelyeket egyetlen felvétel alapján soha nem ismerhet meg az ember.
– Az életét a közönség érdeklődése, igénye alakította. De milyen mértékben alakította a repertoárját?
– A közönség elsősorban kacagni akar. Annál a típusnál, amely az előadás elején nem akarja letenni a telefont, már tudom, hogy kerülgeti a kását: aztán Berecz úr, ha lehet, pajzán meséket szeretnénk hallani. Léteznek a kellemetlen sémák is: először is, ha mese, akkor gyerekeknek szóljon. Aztán itt van a bajuszpödrős, csípőre tett kézzel, kabarészerűen előadó mesemondó figurája. A harmadik a szerelmi életről roppant titkokat és annak megfelelő hangvételt elváró hallgatóság. Ebben a mai sápadt világban olyan sok jót ér el a tréfa, hogy szinte köteles vagyok ilyennel előállni, holott én messze nem vagyok annyira tréfás, mint amennyire elvárják tőlem. Akkor is elvárják tőlem, amikor amúgy egészen másra készültem. Holott a mesék nagy része csak látszólag vicces, ha kicsit megkaparjuk a felületet, alatta legtöbbször drámát találunk.
– Az ünnepek, az advent, a karácsony szezonálisan is befolyásolja a műsorát?
– Inkább az énekeimmel igyekszem odafigyelni az ünnepekre. 2014-ben a budapesti Művészetek Palotájába készítettem egy kifejezetten adventi műsort, amelyben népdalokkal és Kodály Zoltán kórusműveivel igyekeztünk megfogalmazni a karácsonyi készülődést. Ez az ünnepkör ugyanis a mesékben csak áttételesen jelenik meg. Leginkább az apokrif műfajban, az öregek kissé kiszínezve mondanak el bibliai történeteket. Ilyenekből szoktam meríteni én is. Énekekben könnyebben hajlok a naptári ünnepekhez. Most, hogy Vidnyánszky Attila elkapott, és bedobott a Csíksomlyói passió című készülő darabjába, a szenvedéstörténet nagyheti énekei­ből jó erősen felkészültem. Magamtól valószínűleg sohasem csináltam volna, úgy hullott az egész az ölembe.
– Szilveszteri felkérésnek kellett már eleget tennie?
– Volt, amikor nem sikerült elkerülni a hasonló helyzeteket. Alapvetően jókedvű ember vagyok, egy évben egyetlen alkalommal szoktam lógatni az orrom nagy vidáman: szilveszterkor. A célzott tréfák világában én tanácstalan vagyok, ahol azonban az emberek vakaróznak vagy szomorúak, azonnal szalad fel bennem a kisördög, és addig nem nyugszom, míg nem csiklandozom mindenki talpát. Ahol viszont a „ma nevetünk, gyerekek” kényszert érzem, ott abban a szent percben bőgni tudnék.
– Kikkel, milyen közegben szeret leginkább fellépni?
– Természetesen szeretem a magam közönségét, akik értem jönnek el. De nagyon szeretem azt a közeget is, amelynek fogalma sincs, ki vagyok, mit csinálok. Ilyenkor ugyanis fehér papírra írhatok, kipróbálhatom, mit is ér igazából, amit művelek. A falunapokon való fellépésekhez bizony sok erő kell, hiszen zörög a körhinta, szól a diszkózene, a komák már cseppet sem szomjasak. Nos, ezzel a közönséggel kezdeni valamit, a legizgalmasabb dolgok egyike. Egyrészt mert tömegek nőnek fel kultúra nélkül, olyanok, akik már a szó hallatán hanyatt-homlok menekülnek. És kicsit igazuk is van, ilyen címszó alatt már az apjukat is rengetegszer becsapták. Irány hát a kocsma, ahol néha több kultúrát tudnak magukra szedni, mint amit a tévében láthatnak. Az én műfajom képes arra, hogy megfogja ezeket az embereket, a mese ugyanis úgy beszél fontos dolgokról, hogy közben érthető. És arányérzéke is van, hiszen az emberek egymáson próbálták ki a hatását.
– Osztja azt a nézetet, miszerint nincs gyereknek vagy felnőttnek szánt mese, csak jó vagy rossz mese van?
– Nem csatlakozom, mert a színpadnak megvannak a maga törvényei: ami a könyvben olvasható mesében érvényes, a színpadon nem biztos az. Nagyon jó felnőttmeséket azért nem lehet elmondani a gyermekeknek, mert tele vannak a kicsik számára érthetetlen áttételekkel. Aztán a felnőttek figyelmének fenntartására is egyre több hókuszpókuszra van szükség, hát még a gyermekek esetében. A szerb–horvát háború idején egyszer Délvidéken egy hatalmas fűtetlen tornateremben négyszáz gyermeknek mondtam mesét. Fogták a nadrágomat, úgy hallgattak, s amikor befejeztem, hatalmas csend volt, taps semmi. Aztán megszólalt egy gyermek: még tessék mondani. Na, ennél nagyobb tapsvihar a földön nincs. Ilyen azonban Budapesten elképzelhetetlen, ha nem kérdezed meg ötpercenként a gyerekeket, hogyan nyávog a macska, vagy nem ordíttatod őket, képtelenség fenntartani a figyelmet. Igazodni kell ehhez, ha egyáltalán fontos még a közönség.
– Az elmúlt évtizedek során a népi kultúrát hol felrángatták a színpadra, hol le onnan. Hol a helye?
– A mesemondás egyszemélyes színház: ugyanaz a személy játssza el a medvét, a szűz lányt és a királyfit. Ha kihangosítják az embert, tömegeket tud elvarázsolni, képes elérni, hogy a negyvenedik sorban is utánanézzenek a kiejtett szónak, felrántsák a lábukat, nehogy elgázolja. Két és fél órán át inger alatt lehet tartani őket. A debreceni Kölcsey Központban rendre 1500 emberrel állok szemben, nem látom a nézőtér végét, de hallom, amint ennyi embernek mosolyra rándul a szája. Egy cuppanásszerű hangot. Ebből lesz a nevetés, abból meg a kacagás, a közös kacagás pedig akkora élmény, amit valamennyi mesterségbelinek őszintén kívánok.

Berecz András
Kossuth-díjas énekes, mesemondó, népmesegyűjtő, folklórkutató és előadóművész, 2007 óta a Magyar Művészeti Akadémia tiszteletbeli tagja, 2013 óta rendes tagja. Budapesten született 1957. október 29-én. Festőnek és jogásznak készült. Az első dalokat édesanyjától, a Nagykunságban született Tanka Máriától tanulta. Megalapította az Ökrös és az Egyszólam együttest, és énekesként hamarosan igen népszerűvé vált. Az éneklés mellett néprajzi tanulmányokat is folytatott. Kutatási területei elsősorban a Felvidék, Erdély, Moldva (ahol először 1979-ben járt), Somogy, de a Nagykunságban és a Nyírségben is gyűjt dalokat, meséket, tréfákat. Magyar népzenét tanított Kalotaszentkirályon, Jobbágytelkén, Sopronban, a torontói York Egyetemen, valamint kanadai és amerikai táborokban is. Tíz éve Kodály-sorozatot indított útjára. Műfordítással is foglalkozik. Több mint húsz lemez, könyv, kiadvány alkotója. Négy gyermek – István, Katalin, Mihály és Márton – apja. Díjak, elismerések: A Népművészet Ifjú Mestere díj (1985), A Magyar Művészetért Alapítvány díja (1990), A Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszt (1993), Magyar Örökség-díj (2001), Március 15. díj (2003), Alternatív Kossuth-díj (2005), Príma-díj (2005), Szer Üzenete díj (2008 – megosztva Böjte Csabával), Budapestért díj (2010), Kossuth-díj (2011).

Hozzászólások
Szavazás
Ön készül nyaralni idén?








eredmények
szavazatok száma 1647
szavazógép
2016-12-31: Képzőművészet - :

Jakobovits Miklós életmű-kiállítása Sepsiszentgyörgyön / Művészi habitusának eredői/ (Újév)

Jakobovits Miklós 1936-ban született Kolozsvárott. Örmény katolikus édesapja Jakobovits Mihály, a két világháborút megjárt, sokat látott és még több dologban jártas cím- és cégtábla-, valamint díszletfestő, aki előbb egy bukaresti színháznál, majd a harmincas-negyvenes évek kolozsvári magyar színházában Bánffy Miklós és Varga Mátyás díszleteinek kivitelezője. 1948-ban a Sepsiszentgyörgyön induló Dolgozók Színháza díszletfestő műhelyének aranykezű vezetőjeként válik szakmájában nélkülözhetetlenné, a nemzet jó sorsáért imádkozó feleségével együtt biztosítja festőművésszé, tanárrá, muzeológussá cseperedő fiának e nyitottságára és történelmi múltjára büszke, karakteres székelyföldi városban a hazaváró családi otthont.
2016-12-31: Riport - Mózes László:

Amikor a kevesebb több

Egyszerűség a művészetben, egyszerűség az életben – ez határozza meg Madaras Péter szobrászt és feleségét, Selyem Katalin tűzzománc-készítőt, akik karácsony tájékán is ragaszkodnak elveikhez. Madaras Péter Szív-mag című alkotásával első helyezést ért el a Lih Pao tajvani nemzetközi szobrászati biennálén, az elismerést november elején vette át Tajpejben. Ám e rangos nemzetközi díj csak megerősíti Madarasék szemléletét: ragaszkodnak a falusi környezethez és az önfenntartó életmódhoz, szerényen, de szabadon élnek. Mindez Madaras Péter számára lelki egyensúlyt jelent, és úgy véli, példaértékű lehet gyermekei, illetve a fiatalabb nemzedék számára is. Újabban az organikus szobrászat felé fordul, tanítómestere a természet, és hisz a szakrális művészet fontosságában, amely „az identitásmegőrzés zálogát jelenti, illetve univerzális törekvést a jóra és a szépre”. Számára a család mellett meghatározó az összetartozás élménye, hisz a segítségnyújtás erejében, egy olyan kisközösségben, amelynek tagjai, miként régen, kiegyensúlyozottan és egyenes tartással létezhetnek.