– két új verseskönyv –Alkalmi Szélhárfa

2017. január 28., szombat, Irodalom

Fekete Vince és Lövétei Lázár László legutóbbi verseskötete némiképp rendhagyó, mintha kitérők, megállók vagy épp az erőgyűjtés lenyomatai lennének. A megállapítás nem kisebbíti a felismerést: a Szélhárfa. 99+1 haiku (Gutenberg Kiadó, Csíkszereda, 2016) és az Alkalmi (Sétatér Könyvek, Kolozsvár, 2016) izgalmas, a korábbiakhoz joggal mérhető könyvek.


Fekete Vincénél korábban, ilyen mértékben, bejáratlan terep a haiku, és nem meglepő, ismerve gazdag eszköztárát, kreativitását és találékonyságát, hogy helyenként sajátos csapáson haladva foglalkozik a műfajjal. Az eredeti, japán haiku egyik sajátossága, hogy nagy szimbolikus-metaforikus sűrítettségű lírai pillanatfelvétel, amely az értelmezés során kibontható, tágítható, formailag is meghatározott logikája mentén. Sokat hordoz a keleti világérzékelésből, szemléletmódból, az európai olvasó számára gyakran ugyanolyan mértékben érezhető, mint amennyire érthető. Az elmélyült szemlélődés verse, alkotói önpróba is, tömörségéhez képest sokkal többet közlő.
A Szélhárfa versei egyszerre épülnek be az eredeti és az idők során magyarrá vált haiku hagyományába, azzal helyenként párbeszédet folytatva, illetve gazdagítják azt – mondhatni – a székely mentalitás és kifejezésmód árnyalataival (a köznapi szófukar beszéd összhangban lehet a haiku fogalmazásmódjával), például az Érdem és a Magyar matek című versekben.
Erős ráadást jelentenek a verscímek, sornyi gondolattöbbletet adva hozzá a háromsorosokhoz. Láng Orsolya illusztrációi telitalálatok: a fekete-fehér, minimalista vonalrajzok nem magyarázzák a verseket, hanem hangulatukat, hatásukat felerősítik.
„Székelyesen” megkomponált kötet a Lövétei Lázár Lászlóé: az alkalmi versek, amelyekből a könyv építkezik, műfajként laza kötődésmódot feltételeznek, egymáshoz is, az eddigi szerzői életműhöz is, itt mégis sajátos értelmezéshálót hoznak létre, reagálva egymásra, korábbi LLL-kötetekre (Két szék között, Zöld), elődökre és pályatársakra. Ezzel párhuzamosan és ebben az értelemben egymástól olykor távol eső földrajzi (és vers)terek (New York, Róma, Csíkszentdomokos), illetve szintén nagy íveket kirajzoló, az alkotói pálya különböző idősíkjait is jelentő időpontokat mér össze, önértelmezően is.
A nem egészen hatvan oldalon, az egyszerűen-nagyszerűen -nak/-nek, illetve -ról/-ről címmel ellátott két ciklusban sokféle írás sorjázik, gyermekversre, mondókára emlékeztetőtől balladaszerűig, eklogától szonettig, rondótól képversig (utóbbiak egészen meglepő visszatérést jeleznek ehhez a napjainkban szunnyadó formához – vagy formabontáshoz), ám többek között az fűzi a szövegeket élvezetes együttessé, hogy egyszerre képeznek műhelynaplót és olvasónaplót is. Egyrészt szerzői önreflexiókat (mintha az olvasáshoz útjelzőket) találunk az alcímekben („tájleíró költemény”, „zsörtölődő rigmus” stb.), másrészt az alkotó számára fontos, különböző kontextusokban lényeges idézeteket a mottókban, ajánlásokban (legtöbbet Adytól és Aranytól), valamint ezek továbbgondolását, -értelmezését a versekben.

SZONDA SZABOLCS
 

Hozzászólások
Szavazás
Ön szerint mi lenne a helyes medve-ügyben?






eredmények
szavazatok száma 637
szavazógép
2017-01-28: Életutak - Dr. Nagy Lajos:

Dr. vitéz Szőts Dániel, 1925–2017 (Orvosainkra emlékezünk)

Éppen egy héttel eltávozása előtt (január 15-én), szokás szerint vasárnap délelőtt még utoljára felhívott telefonon, s nagyon erőtlen hangon mondta: „Én többet nem írok, nem olvasok, mert igen-igen gyenge vagyok. A többit írd meg te!”. Nem mondta ki, de most már tudom, hogy egyféle búcsúzásnak szánta ezt a telefonhívást. Fél évszázadot jóval meghaladó ismeretségünk, kollegiális kapcsolatunk, barátságunk szakadt meg ezzel a beszélgetéssel.
2017-01-28: Irodalom - :

Lövétei Lázár László: „batyunk botunk fegyverünk” (Zsörtölődő rigmus a 80 éves Kányádi Sándornak)

„lelket ír, nem cifra szókat”
(Arany Tompáról, 1847. február 28.)