Bogyó taxi és autókölcsönzés 0720 494 949

Művészvilág – Mátray László színművésszel kisemberről, indulatokról, magányrólFölötte a csillagos ég

2017. március 4., szombat, Színház az egész világ

Csak nagyon tapasztalt rendező képes a színészben élő feszültséget kis gyöngyszemmé csiszolni, állítja Mátray László. A sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház színésze, s a budapesti Nemzeti Színház vendégművésze sorsszerűnek tartja az utat, amelyen jár.

– Hogyan tekint vissza ma, negyvenévesen egykori diákszínjátszó önmagára?
– Az akkori énem a színházbérletes diák kategóriájába tartozott, aki megnézett minden előadást. Kezével, lábával, fejével kezdeni semmit sem tudó kamaszra emlékszem. A diákszínjátszás pedig furcsa jelenidőt teremtett számomra, amelyben nem azt igyekeztem elképzelni, hogy milyen leszek, inkább azt, mi az, amit szeretnék. Komolyan gondoltam például, hogy a kezünkbe kerülő szövegek emberi sorsok. Ez nem is változott jelentősen, a mai szerepeimet is sorsokként kezelem. Tisztában vagyok azzal, hogy az előadás egy szerkezet, a színész dolga pedig beleépülni abba, illetve a rendezői elképzelésbe. De az is a dolgom, hogy hitelesítő módon szépen berendezzem magam egy ilyen szerkezetbe.
– Egy önhöz hasonló karakteres színészben nem dolgozik folyamatosan saját egyénisége megvillantásának késztetése?
– A színházi világban közkeletű mondás, hogy egy társulat addig nem játszik Hamletet, míg nincs Hamletje. Vagy míg legalább a lehetősége nem merül fel. Nyilván sok olyan feladatot kapunk, amelyekkel nem akkor, nem olyan körülmények között kellene találkoznunk. Vagy több rendező sorozatosan ugyanolyan típusú feladatra oszt ki, mert egyszer már sikerült jól megoldanod. Ilyen dolgok iránt is gerjed tiltakozás az emberben, de szinte párhuzamos ezzel a kihívás: mit tudnék én mást, újat előhozni abból az alakból? Mindezt úgy, olyan eszközökkel, hogy azt a néző is érzékelje.
– Alakja, alkata, orgánuma révén vonzza a „fejedelmi” szerepeket. Vágyott valaha arra, hogy kipróbálja, milyen az, amikor egy kisember bőrébe kell „visszagyömöszölnie” saját különböző dimenzióit?
– Hogyne! Sokáig vágytam arra, hogy eljátszhassam a Kis herceget. Most már tudom, hogy ez nem valósulhat meg, de ma is fájdalomként élem meg ezt a beteljesületlenséget. Egy jó színházi vezetés amúgy figyel ezekre a dolgokra. A Steinbeck-regény, az Egerek és emberek nyomán született George és Lennie című darabban Barabás Olga rendező például Lennie-t osztotta rám, egy nagy fizikai erővel rendelkező, de mentálisan vissza­maradott ember megformálását. Ez a szerep, az ember, aki félve nyúl bárkihez, nehogy összetörjön a kezében, ilyen kihívást jelentett. Szeretem és várom őket.
– Civilként is erőtől duzzadó ember, akitől esetleg félhet is, aki nem ismeri? Hogyan kezeli ezt a helyzetet?
– Kétségtelenül sok energia van bennem, amit néhány éve egyre jobban sikerül beosztanom. Nem volt mindig így, a színpadon is az a legfőbb bajom, hogy az erő mindegyre kikívánkozik belőlem, meg kell tanulnom befelé hasznosítani. Például abban, hogy amit el kell, ki kell mondani, azt ne erőből tegyem, hanem nyugodtan, bölcsen. Nagyon hosszú folyamat ez, s mivel egyik rendező kezéről kerülünk a másikba, nem nagyon jut rá idő. Nagyon tapasztalt rendezőnek kell lennie, aki ezt az erőt kis gyöngyszemmé tudja csiszolni.
– Egy Kovászna közeli faluban, Szörcsén él. Mi vonzotta ebbe a környezetbe?
– Csak nemrég jöttem rá, miért költöztem ki a családi örökségnek számító, közös erővel otthonossá tett házba. Elegem lett minden este a színházban maradni, gyakorlatilag minden percemet a túlnyomórészt színházi emberek társaságában tölteni. Fárasztott a könyv, egy idő után az internet is, éreztem, hogy váltanom kell. Körülöttünk a technika vette át a hangsúlyt, a színházban is, sok esetben a színész is olyan kellék, mint bármi más. Szörcsében viszont megkapom azt a vertikalitást, ami annak tudatosításában segít, hogy én, a kicsi ember itt vagyok lent, fent pedig van valaki, mindegy, hogy ki. Nem az állattartás romantikája vonz, ahogy azt sokan gondolják, hanem annak a teljességnek az érzése, amikor felnézel a csillagokra. Ezt egy ideje elfelejtette az ember.
– Az elmúlt évek egyéb fontos változásokat is hoztak az életében. Sorsszerűségként kezeli és ennek megfelelően halad a szörcsei csillagos éggel és a budapesti Nemzeti Színházzal szegélyezett új úton?
– Egyértelműen sorsszerűségként. Éreztem, hogy nem elég, amit a szentgyörgyi színház ad, kell még valami, ami kipróbál. Néha úgy él az ember, mint egy filmben: megy egy kamera, a képzelet követi, hogy ezt kellene még csinálnom, meg azt is. Zajlik az életed, miközben több film is pörög benned egyszerre. A kitörési vágy, de nem feltétlenül a jelenlegi helyzetedből, hanem más helyzetekkel is találkozni. A legjobb pillanatban kaptam a meghívást a Nemzetibe. Miközben éreztem, hogy ennek így kellett történnie, betojtam, hiszen igazából nem tudtam, mibe megyek bele. Kezdetben ott volt az a furcsa politikai árnyék is, ami az igazgatóváltást követően rávetült a Nemzeti Színházra, s amivel, úgy éreztem, külön meg kell küzdenem. Rengeteg energiát fektettem a munkába, hogy senkiben ne merüljön fel fogást keresni rajtam. Úgy tűnik, sikerült is elkerülnöm.
– Szakmai kihívásként is más dimenziónak bizonyult?
– Iszonyú felelősség szakadt a vállamra, hiszen egy ország reprezentatív színházában kellett helytállnom. Szentgyörgyön megszoktam korábban, hogy lazán hagyjam előjönni belőlem a dolgokat. Budapesten nem. Ott önmagam pedagógusává kellett válnom, aki szükség esetén rákoppintok a saját fejemre. Az is idegen volt, hogy napra, órára össze kellett hangolnom a programjaimat, az utazásaimat. Persze támogattak, eszembe juttatták, rám szóltak, figyelmeztettek. De olyan is előfordult, hogy valaki ismeretlenül rám írt a Facebookon, sok sikert kívánva a holnapi előadásomhoz. Akkor villant belém, hogy úristen, hiszen nekem előadásom van.
– Mi döntötte el, hogy mégsem szerződik véglegesen a Nemzetibe?
– Ha harmincnyolc évesen odaszerződöm, az négy-öt évre szóló teljes elkötelezettséget jelentett volna. Akkor nem tarthattam volna fenn a szentgyörgyi idetartozásomat. Szerencsém volt, hogy egyik társulat sem állított éles választási helyzet elé, talán azt is megsejtették, hogy tele vagyok kétellyel. Nagyon szeretem a szentgyörgyi világot, ahol elsősorban a lényem van jelen. Itt azonban szakmailag csak kapargatjuk a lényeget. Elsősorban fiatal rendezőkkel dolgozunk, akik egyelőre nem nagyon tudják vezetni a színészt, inkább azt szeretnék, hogy csináljam meg nekik, amit elképzeltek. Én viszont még sok mindent szeretnék megtanulni, olyan világokat teremteni, amitől elsősorban magam essek hasra. Ehhez azonban tapasztalt rendezők kellenének, akiknek a meghívását ez a színház anyagilag nem nagyon tudja megengedni magának.
– Előfordult már olyan, hogy elcsalt egy szerepet? Hogy „megúszta”?
– Elsősorban olyan volt, hogy nem vettem fel a kesztyűt, a próbafolyamat során nem robbantottam ki a konfliktust. Márpedig olyan szakma ez, ahol a konfliktusokat vállalni kell. Én alapvetően befelé vezetem le a feszültségemet, ha viszont kijön belőlem, többnyire igen nagy intenzitással bukkan ki, amivel meg is ijesztettem már egy-két fiatal rendezőt. Holott én csak jót akartam. Olyan eset is előfordult, amikor néhányan fiatalok morogtunk, de lefojtottak bennünket, és nem is lett jó az előadás. Amikor viszont a rendező rájött, hogy érezzük a darabot, kezdjük szeretni, egy idő után ő is velünk kezdte szeretni az egészet.
– A nemrég moziba került Kojot című filmben egy visszafojtott indulatoktól remegő, a végén pedig egészen szélsőséges erőszakban kirobbanó embert láthatunk. Ő hol helyezkedik el a Mátray-féle sorslistán?
– Ez a fickó kezdetben egyáltalán nem az erőszak oldalán áll. Csak ül és vár, a végén derül ki, milyen mértékű agresszivitás rejtőzik benne. Sőt, egy majdnem megerőszakolós jelenet is van a filmben. Egészséges erkölcsi érzékű emberként természetesen kínos, kényelmetlen ilyen töménységű agresszivitás elfogadása. Azért is nehéz, mert sok esetben a színészt egybemossák az általa alakított figurával. Ennek ellenére nagyon örülök, hogy Kostyál Márk rendező erre a szerepre szemelt ki. Nyilván, kell kapirgálni a mélyrétegeimben, hiszen a színész lelkének sok mindenre érzékenyen kell reagálnia. Ha nem tud saját tapasztalatból építkezni, akkor működnie kell a fantáziának, ahogy Lohinszky mestertől hallottuk a főiskolán. De ott a klasszikus példa: nagyon sokan játszanak vagy szívesen játszanának III. Richárdot. Rettenetesen negatív figura, akit részben felment a benne rejtőző bohóc. Macbeth is hasonló kategória, színházi legendák szerint több olyan színész is van, aki a szerep megformálása után „úgy maradt”. Vannak feladatok, amelyekben roppant veszélyes dolog elmerülni.
– Mostanában mi után keresgél leginkább?
– Azt hiszem, a spiritualitásomban szeretnék jobban elmerülni. Szörcsén például megnyugszik a lelkem, sehová sem akar elrohanni. Persze tudom, hogy a színészet a szakmám, ebből élek. Nem tudom, képes lennék-e otthagyni az egészet, de nem tartom elképzelhetetlennek. Csak akkor el kéne menni innen valahová jó messzire.
– Egyedül?
– Az egyedüllétemmel talán a szüleim sorsát hordozom magamban. Talán ennek a szörnyű nagy feszültségnek a cipelése közben arra készülök, hogy többet adjak majd az utódomnak, mint amennyit én kaptam. Szeretném mielőbb tisztán látni magamat. A színészmesterség ugyanis mindent felkavar az emberben: tessék ilyennek lenni, tessék olyannak lenni. Ennek a káosznak le kell ülepednie. A szerelem engem sem került el, csak nem jöttem ki jól belőle. Akkor úgy éreztem, gyengít a szakmában. Vagy azt éreztem, hogy azon az úton más nem fér el mellettem. Esetleg nem akar végigjönni velem. Ma már nem így érzem. És azt is érzem, hogy eljött az ideje valaminek.
– És milyen a csillagos ég Szörcse fölött?
– Gyönyörű. Néha elsírom magam alatta. Hiszem, hogy miközben igyekszem megtenni mindent a lelkem békéjéért, valaki ott fenn vigyáz rám.

MÁTRAY LÁSZLÓ
Színművész, Kézdivásárhelyen született 1976. október 23-án. Középiskolai tanulmányait a sepsiszentgyörgyi Mikes Kelemen Líceumban végezte, 1999-ben diplomázott a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben, ahonnan a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színházhoz szerződött. 2013-tól rendszeresen vendégszerepel a budapesti Nemzeti Színházban. Közel száz színházi szerepben lépett fel. Legfontosabb filmszerepei: Town Creek, Varga Katalin balladája, Fény hull az arcodra, Concrete Noise, Kojot. Díjak, kitüntetések: Kaszás Attila-díj (2010), Jászai Mari-díj (2016).

Hozzászólások
Szavazás
Kire szavaz a május 26-i EP-választáson?










eredmények
szavazatok száma 527
szavazógép
2017-03-04: Elhalálozás - :

Elhalálozás

Fájdalomtól összetört szívvel, de Isten akaratában megnyugodva tudatjuk, hogy a drága jó édesapa, szerető nagytata és dédnagytata, rokon, barát, szomszéd és kolléga,
özv. ÉGETŐ GÉZA,
a dohánygyár volt alkalmazottja
életének 91., özvegységének 5. évében rövid szenvedés után elhunyt.
Drága halottunk földi maradványait 2017. március 4-én, szombaton 15 órakor helyezzük örök nyugalomra a szemerjai református új temetőben.
Részvétfogadás a temetés napján 14 órától.
Pihenése legyen csendes, emléke áldott.
Gyászoló szerettei
4297688
2017-03-04: História - :

Mikszáth Kálmán: Jókai Mór élete és kora – részletek / 4.

Egy kis hullámzás
Párizs felől fújt a szél; onnan jöttek a divatok, az olvasmányok, az eszmék. A magyar társadalom nagy átalakuláshoz fogott. Lázas készülődés indult meg a szívekben és elmékben. Egy láthatatlan szellem fúr, farag, olt és idomít. Gróf Széchenyi István már évek előtt jobban és hívebben megírta, mi fog a jövő évben (1848-ban) bekövetkezni, mint ahogy majd megírja főtisztelendő Horváth Mihály évek múlva, hogy mi következett be.