Egy házasságban fel sem merülhet a kérdés, vajon ki parancsol. Nem vezet jóra, ha a férj körül lábujjhegyen lehet csak járni, ha csak utasítgat, ha kihasználja felesége egyoldalú alkalmazkodását és munkáját. A harcias, uralkodásra vágyó asszonyok sem közkedveltek. A boldogságot megsemmisíti ez a fajta magatartás, mert szeretni igazán az tud, aki megbecsüli a szeretett személyt. De a férj nem nézhet fel a cseléddé alázott feleségre, és a feleség sem a papucs alá kényszerített férjére.
Az nem baj, ha valamelyik házastárs átveszi a vezető szerepet, mert természetes, hogy időnként döntést kell hozni, és ezt érvényre is kell juttatni. Nyilvánvaló az is, hogy az egyik fél mindig alkalmasabb a vezetésre, mint a másik. Csak az alkalmasság ne torzuljon uralkodássá.
Józanul gondolkodó emberek között nem az a lényeges, ki dönt, melyikük kerekedik felül egy-egy esetben, hanem az, hogy jó megoldás, helyes döntés szülessen. Annak kell vinnie a vezérszólamot, aki jártasabb a felmerült kérdésben. Más ügyekben majd a másik rátermettségére lesz inkább szükség.
Ha nehéz eldönteni, hogy adott esetben melyikük érve jobb, hallgassák meg egymás érveit, és ne azért szurkoljanak, hogy a másik elgondolása meghiúsuljon. A kudarc bekövetkeztével ne okolják érte fölényesen párjukat, hanem igyekezzenek közösen helyrehozni, amit még lehet.
Nem egyszerű a házasságban megőrizni, sőt fokozni a másik szerelmét. A szeretet tüze életben tartásának legegyszerűbb módja, hogy hálás legyek iránta. Természetünkből eredően vonzódást érzünk a hálás emberekhez, hozzájuk szívesen és könnyen tudunk jók lenni. Mások hálája, megbecsülése fellelkesíti és örömben tartja a szívet. Mindezt elsősorban házastársunk iránt kell kimutatni, és ez megtartóerő.
Szerencsétlen dolog a párunkat bárki előtt elmarasztalni, kipellengérezni. Sajnos, az emberi természet olyan, hogy másokban inkább a hibákat tartja számon. Erős akarattal kell ez ellen küzdenünk, hogy a szeretet ne változzék fokozatosan ellenszenvvé, elutasítássá. Érdemes a férjet, feleséget mások előtt dicsérni, jó tulajdonságait kiemelni, mert így saját magunkban is jobban tudatosodik, hogy mennyi jó rejlik a párunkban, és valóban méltó a szeretetünkre.
A házasságban nem az uralkodás a lényeg, hanem inkább a kölcsönös alkalmazkodás. A jó házasság egyfajta elfogadott sorsközösség. Ki kell tartani a hosszabb lefolyású betegségben, bátorítani, vigasztalni kell a társat. Ha valamelyikük hivatásában törés következik be, akkor is segíteni kell az újrakezdésben vagy a pályamódosításban. Vállalniuk kell valamelyikük vagy mindkettőjük szüleinek ápolá­sát, esetleg a velük való együtt lakás kényelmetlenségét is. Szeretet, megbecsülés nélkül ez sem valósítható meg. A házastársak csak akkor lehetnek igazán boldogok, ha vállalják egymás személyét, a közös sorsot és az egymás iránti felelősséget.
 

Kertész Tibor