Furcsa módon a kedves emlékű Langer Márta a négy osztály minden mozgását nyilvántartotta. Ő már búcsút intett, mi, nyolcvan év körüliek összetartunk, s már évenként, sőt, havonta találkozunk. Voltak, akiket a diktatúra éveiben kitiltottak közülünk, másokat a kényszer lemorzsolt, de többségük ragaszkodik az alaptársasághoz.
Ilyen Lőrincz István, alias Lőrincz Pista is, aki ősz fejjel kezdett kopjafaragásba. Az ő munkája az a fia-kopja is, amelyet vártemplomi emlékkopjánk oldalához illesztett a jó értelemben vett csellengők nevében, ezzel a szöveggel: „Elhagytunk, de szívünk vissza­húz.” (képünk) Különleges, szokatlan megoldás, de nem visszautasítható. Minden hónap utolsó csütörtökjén találkozunk, és köszöntjük azokat, akik abban a hónapban születtek. Vitáink-énekeink közé bizony vissza-visszacsempészi magát a sokat emlegetett mikós szellem. Gyerekek, ma zenét is hoztam, és kocsival a gyengélkedő Deák Líviuszt, aki látni akart benneteket mindkettőnk szülinapján! – jelentette ki Lőrinc Pista. S mivel az érettségi idején akkoron a Gaudeamust nem engedték énekelni – felső ajánlatra az orosz gályarabok dalát énekeltük –, most dúdoltuk, mint 63 évvel ezelőtt. Csak ezt szabadott akkor énekelni: címe A kék tengeren, szövegét írta Gyulai Gaál János, kellemes lassú foxtrott zenéjét (még táncolni is lehetett reá!) szerezte Vaszilij Pavlovics Szolovjov-Szedoj jeles szovjet-orosz zeneszerző: „A kék tengeren, hajónk még pihen, / de holnapra már oly messze jár. / Daloljuk ma hát a búcsú dalát, / úgy fáj most a szív, cimborák. / De szép is volt ez a város, / a szívünk újra magányos. / Már úton vagyunk, de rátok gondolunk, / s a partokra száll sóhajunk.” S a dal után rendszerint babrálgatjuk saját statisztikánkat: százhuszonketten érettségiztünk, s mint emlékkopjánk tanúsítja, pontosan fele a kollégáknak már a túlsó parton. Átlagban havonta húszan találkozunk és táncolunk. Hiányzókat, csellengőinket azonban mindig szeretettel várjuk.