A messzi távolból jön a telefonhívás, s az idős nagynéni vékony hangja akad bele a múló időbe: mi is van felénk most, vajon hideg vagy meleg, nappal vagy éjszaka? Eltévelyeg az ember, ha távoli tájakra, sőt, világrészekre vándorol. És lám, ott is hiányát érzi a kishegyesi zöldellő kertnek (a százesztendős görbe körtefával), az áprilisi és májusi esőknek meg szivárványnak, a sok rokonnak és ismerősnek…
Elveszítjük sorra a legjobb gyermekkori barátainkat: ki meghalt, mert fogadásból megivott egy liter konyakot, ki más országba költözött, ki visszavonhatatlanul megváltozott… Vigaszul mondhatom a falubeli írónak, aki minden tárcájában hazafelé igyekszik, hogy ott helyben sem őrizhetünk meg magunk körül mindenkit és mindent. A távolságok nem csupán kilométerekben mérhetők, hanem sokszor bizony a becsület megnevezhetetlen mértékegységében. Akinek megvan hozzá a kellőképpen érzékeny „műszere”, csak az képes érzékelni közelséget és távolságot.
Valahogy majdcsak beleékelődünk az idő repedéseibe, hogy az újabb és újabb tavaszok itt találjanak majd bennünket! Bemondja a rádió, mutatja a televízió: két erő tobzódik az asszonyok énekében és a lányok-fiúk táncában, az örök ifjúságé és az eltéphetetlen gyökerű hagyományoké.
Jól mutatnak ott a bácskai tavaszban a tarka szoknyák. Kedves kis palóc figurák ficánkolnak a zene ritmusára. Közöttük, lám, az emlékeimben mindig mosolygós Marásek Gáspár is, aki egyszer Pécsre vitt magával valami népzenei hármas találkozóra: svédek, helybeliek és Gazsi palócai ismerkedtek egymással. Ekkor láttam meg ott azt, amit csak ebben a különös párhuzamban lehetett észrevenni: mennyivel eredetibbek és igazabbak a mi bácskertesi népi értékeink a svédekéinél, amelyek szintén nagyon tetszetősek és megnyerőek voltak, csak meseszerű, tarka szépségüknek semmi köze nem volt az ősi hagyományokhoz.
A tavasz pedig közeledik lassan a kertek felől. Megáll majd a Kálvária temető messze fehérlő köveinél, elidőzik kicsit, s dalra fakasztja az orgonabokrok feketerigóit. Ha lelket gyönyörködtető szemlélődésünkben kezünkkel rátámaszkodunk egy keresztre, melegét már benne érezzük.

CSORDÁS MIHÁLY