Ebben hamar megegyeztünk, a beszéd a felettébb megszaporodott gépjárművekre terelődött, de hamar túlléptünk a témán: minek szaporítani a szót arra, ami amúgy is elég nyilvánvaló. A szomszéd újabbat tért, kopott zöld hokedlit tett le a járda szélére, arra következő fordulókor tál friss tojást helyezett. Majd jött a káposzta, aztán az asszony a szénnel, hamarost vékony füst szállt fel a kürtőskalácssütő rácsa alól, a szél vígan cibálta cafatokra. A szomszéd végre abbahagyta a ki-be menést, még egyszer végigmustrálta a kirakatot, elégedettnek tűnt az elrendezéssel. Nem akartam rákérdezni, szabályos-e mostanában az útszéli árusítás, merthogy néhány éve erősen tiltották, borsos bírsággal fenyegetve az árusokat. Hadd éljen meg a székely ember is, tudja eladni, amit kertjében megtermelt.
Ha már olyan jól elbeszélgettünk, a szomszéd is utat enged kíváncsiságának. S akkor meglesz az emlékpark, kérdezi. Meg, mondom. Nagyjából tudja, miről van szó, egy korábbi terepszemlénken váltottunk már néhány szót róla. Akkor elmesélte, nagyapjától úgy tudja, Gábor Áront a faluszéli csatatérről – mert a kökösi csataként ismert 1849. július 2-i összecsapás valójában a két szomszéd falu között zajlott, a székely tüzérek meg éppenséggel Uzon határában állították fel ágyúikat – ide, Tatrangi Sándor birtokára hozták be, de volt idős ember a faluban, aki úgy hallotta, a szomszéd telken ma is álló csűrbe vitték be az ágyúöntő hős élettelen testét. Ez volna amúgy az emlékpark apropója: a késő utókor kötelessége megjelölni a helyet, hol Gábor Áron – nem a legenda szerint, hanem a valóságban – életét áldozta szülőföldjéért.
Nézzük az országúti forgalmat, két eldübörgő teherautó közti viszonylagos csendben rákérdez a szomszéd: s aztán milyen lesz az emlékmű? Úgy írom le neki, mint vaknak mondja el a látó, mit szemével befog: kő talapzaton átlyuggatott vaslemez, a kisebb-nagyobb méretű áttörések mintát adnak ki, Gyárfás Jenő Gábor Áron halála című festményének egy részletét, tudja, az a festmény, amelyik a Székely Nemzeti Múzeum ’48-as termében található, ahogy belép az ajtón, jobbra, az egész falat betölti... Közbeszól a szomszéd: tudom, egyszer gyermekkoromban elvittek oda az iskolával.
Még ismertetem a szomszéddal a leendő emlékpark minden részletét, de már egyre kedvetlenebbül. Azon gondolkodom, hogy ő szerencsés volt: életében egyszer járt a Székely Nemzeti Múzeumban. De ezt hány háromszéki diák – talán a szentgyörgyi iskolák tanulóit kivéve – mondhatja el magáról? A tanrend megköveteli tőlük, hogy bemagolják, mikor zajlott a három római-pun háború, de – hacsak nem akad lelkes tanítójuk, aki legalább így, március idusa környékén nem mesél nekik népük történelméről (és hál’ istennek egyre több akad) – arról nincs tudomásuk, hogyan zajlott Háromszék önvédelmi harca, hogyan védte meg kevés székely szülőföldjét fél éven át az osztrák, majd a császár által segítségül hívott, sokszoros túlerőben levő orosz hadsereg ellen. Holott a pozitív jövőkép kialakításához elengedhetetlen a múlt dicső pillanatainak ismerete.
Mostanában oly sokat emlegetik politikusaink a magyarországi példákat – hát figyelmükbe ajánlok egyet. Hódmezővásárhely önkormányzata elhatározta, megismerteti minden helybéli iskola végzős diákjával Erdélyt. Ehhez egy táborhely kialakítását finaszírozták Csehétfalván, oda utaztatják – a város költségén – a gyerekeket, akik egyhetes ottlétük alatt erről a bázisról járják be a vidéket. Ekkora léptékű tervben is lehetne gondolkodni, de egyelőre elég lenne az is, ha a vidéki iskolák diákjainak utaztatását támogatná a megyei tanács, hogy bár a Székely Nemzeti Múzeumot, a kézdivásárhelyi Incze László Céhtörténeti Múzeumot, a csernátoni Haszmann Pál Múzeumot megismerhessék. Kitűnő, lelkes, népünk-nemzetünk történelmét alaposan ismerő muzeológusok várnák őket mindenhol, olyan útravalóval látva el a gyerekeket, amire feltétlen szükségük lenne kiegészítésként az iskolában tanultak mellé.
Persze csak akkor, ha azt akarjuk, hogy a majdani autonóm Székelyföldön önmagukat még székelynek nevező utódaink éljenek.