S ha segített ilyenkor valami, csak az Emlék lehetett. Amely mindig Vele volt, amelyet mindig elmesélt. Zord időkben is, mikor a szellemnek gúzsba kötve kellett várakoznia – mire is? A remélt jobb világra? Vagy a tulsó létre, hiszen úgyis minden mindegy? Samu bácsi evilági vergődését azonban az Emlék határozta meg. Tizenévesen az iskolapadból a kiképzőtáborba, majd a frontra. Páncéltörő ágyúval az orosz tankra, „a golyó úgy pattant le róla, mint borsó a falról”. Menekülés, visszavonulás, a kimerültségtől átaludt aknatámadás. Székelyföld kiürítése, újabb kísérlet a front tartására. Ismét visszavonulás. Fogság. „Akkor éreztem, hogy az ember akkor értékeli az életét, amikor veszélyben van.” Brassó, Foksány. Marhavagon. A szibériai lágerben kapott első kenyér ragacsos beléből gyúrott kereszt és egy állatforma – örökre megmaradt ez a kép is. Túlélés, míg végül „Magyarszki szoldat pasli doma.” Dehogy haza. „Akarsz-e magyar katona lenni, az új, demokratikus Magyarország első katonája?” Mindegy, csak el a pokolból. Míg végül a leszerelés, és az út, immár civilként, haza Sepsibesenyőre.
A többi, a tanító bácsi hosszú élete, csak adalék az Emlékhez. Amely szülte a kételyt. „Semmiképpen sem értettem meg, ma sem értem, nem is akarom megérteni, hogy a Székelyföldről eltávozott nagyurak, miniszterek, vezérkari tisztek, tábornokok miért, milyen céllal alakították meg a székely határőrséget. Velünk, a 17–18 éves gyermekekkel, a 30–60 éves férfiakkal akarták megvédeni Székelyföldet, vagy az egész Magyar Hazát? Maguknak akartak elismerést, dicsőséget szerezni? Semmi sem sikerült. Elveszítettük a háborút, elveszítettük a hazánkat, elveszett a dicsőség, de odaveszett a sok székely katona.” Hát ez nyugtalanította Samu bácsit több mint hetven éven át. Odaát – talán ott választ kap.
Páll Sámuel Úz-völgye egyik utolsó veteránja volt. Nyugodjék békében fogadott faluja, Málnás földjében.