Megélhetésüket idegenben kereső szülők itthon maradt gyermekeiről mutatnak időnként szívszorító képeket a tévécsatornák. A gyermekek könnyes szemmel mesélnek, mennyire hiányzik anyukájuk, apukájuk, a nagyszülők a mindennapi nehézségekről szólnak, s elég gyakran a szomszédok, falustársak is elmondják, mit látnak, mit tapasztalnak ezeknél a csonkává vált családoknál.
A tévések szociális munkásokat is felvonultatnak, akik a szülők a gyermekek fejlődésében betöltött szerepének fontosságát hangsúlyozzák, a pszichológusok a gyermekek lelkében lejátszódó, egész életükre kiható folyamatokról számolnak be. Általában mikrofonvégre kapnak egy-egy polgármestert is, aki sajnálattal szól az országot sújtó nehéz gazdasági helyzetről, a községében tapasztalható munkanélküliségről, s ismerteti azokat a „hagyományokat”, amelyeket az utóbbi években a rövidebb-hosszabb ideig tartó külföldi munkavállalók kialakítottak.
Egyre nagyobb a szüleik által magára hagyott gyermekek száma. A hivatalos statisztikák nyolcvanháromezer olyan gyermeket tartanak számon, ahol legalább az egyik szülő külföldön tartózkodik. Félő, hogy ez csak a jéghegy csúcsa, a valóságban többszörös a szorzó.
A felmérések – és a tapasztalatok – azt mutatják, ezeket az itthon maradt gyermekeket annyira megviseli szüleik hiánya, hogy magukba fordulnak, iskolai teljesítményük visszaesik, nő a valószínűsége, hogy rossz útra térnek, s ijesztően magas körükben az öngyilkosság is.
Mi, székelyföldiek nem érezzük annyira magunkénak a problémát: az eperszedők gondja, nem a miénk – mondjuk, gondoljuk némileg büszkén. Mert mi, székelyek – bár regátiakkal közös nehézségekkel küzdünk – bizony kicsit különbnek hisszük magunkat. Büszkék vagyunk összetartó családunkra, az egymásnak feltétel nélkül adott szeretetünkre, a harmonikusnak vélt életünkre, s meg sem fordul fejünkben, hogy közvetlen közelünkben is olyan tragédiák játszódnak le, mint a tévében bemutatottak.
Erdővidéki pedagógusok egy csoportja számolt be minap: azokban az iskolákban, ahol tanítanak, bizony nemcsak az nem ritka, hogy a gyermekek csak egyik szülőjükkel élnek, hanem az is, amikor teljesen magukra maradnak, mert a világon számukra legfontosabb embereknek néhány országgal tovább kellett menniük, hogy munkahelyet, megélhetést találjanak. Névlegesen van, aki vigyázzon rájuk, ám az idős nagyszülők gyakran maguk is támogatásra szorulnának, a nagynénik-nagybácsik pedig a magukéval sem foglalkoznak eleget, nemhogy a testvéreik által itthon hagyottakkal.
Ismernek olyan esetet is, amikor az apa külföldön van, az anya pedig váltásban dolgozik, ezért egy héten háromszor este tíz óra utánig a tizenkét éves kislány vigyáz kisebb testvéreire; mások az elhanyagoltság miatt szurtosan járnak iskolába, gyakori, hogy éhesen ülnek az órákon – kenyér és némi felvágott talán kikerül még otthon, de valószínűleg rég nem ettek már főtt ételt –, az elhanyagolt gyermekek szomszédságában lakók pedig azt mesélték a tanárnőknek, az elején még bosszankodtak, amiért a cseperedő gyermekek átmásztak a kerítésen, s megdézsmálták kertjüket, leszüretelték fáikat, de ma már inkább megpróbálják támogatni, etetni őket. Az esetekre felhívták egy polgármester figyelmét, s javasolták, érdekükben honosítsa meg a faluban a máshol már eredményeket hozó délutáni oktatást, biztosítsanak számukra napi egy tányér levest, meleg ételt, hiszen fokozott odafigyelés és gondoskodás nélkül elvesznek ezek a gyerekek. Elöljárónk elhárította a felkérést, mondván, nem olyan egyszerű annak megszervezése...
Tetszik vagy sem, mi is érintettek vagyunk ebben a szomorú kérdésben. Cselekedni a gyermekek érdekében, változtatni helyzetükön nem könnyű, de kicsit javíthatunk a helyzeten, ha jó szomszédként viselkedünk, ha felelősségteljes pedagógusként dolgozunk, ha polgármesterként nem a könnyebbik utat keressük.