ez kórházi ablak, hiába tárom,
a látóhatáron a hold is kimúlt

gépi közönnyel viselt a sors,
fájdalom újra, szárnycsapkodás,
a halál ha hérosz, legyen az gyors,
elolvadt gyertyának szép ájulás

embriópózban  szapora sejtek
nem várják már az égi csodát,
kiszáradt percek, körbe is vettek,
szürkévé tették az egész szobát

dacol az önzés, magába roskad,
a kőpad is üres, hideg az arc,
álmatlan éjben, fakul és rothad
kegyelem kelyhében utóvédharc

alázat nélkül, kormozott lélek,
érzem ahogy köröz az aranysakál
magára rántja, mítoszát zárja
a szörnyen magányos tucat-halál

örvénylő folyóban kipusztult ösztön
partot érez a lába alatt
megérkezését közlik is rögtön
átázott szívvel fekszik hanyatt

homályát vesztő szellemi lét,
kiadott versek, feltámadás,
a költő még ismerhet varázsigét,
túlélése szép lázadás