Esendő emberek vagyunk, ezért időnként ostobaságokat teszünk, meggondolatlanul megbántjuk a közelünkben élő, mellettünk levő embert. Nemcsak a házasságok, hanem a barátságok, üzleti és szülő-gyerek kapcsolatok is megsínylik, sőt, el is halnak, ha teret engedünk a meg nem fékezett haragnak. Sok bajtól kímélhetjük meg magunkat, ha szemünket nyitva, szánkat csukva, indulatainkat pedig féken tartjuk. És ha már megtörtént a baj, bocsánatot kérünk. Nem elnézést – bocsánatot.
Néha úgy érezzük, védekeznünk kell egy szemrehányás vagy jogtalan igény ellen. Máskor meg, mintha az ördög bújna belénk, kisebb gyönyört élünk át a másik bosszantásakor. Időnként meg csak egyszerűen rosszkedvűek, nyűgösek vagyunk, a rossz közérzetünk miatti feszültséget a legközelebb állón vezetjük le. Tudjuk, hogy ennek nem lenne szabad megtörténnie, mégis előfordul.
Kudarcunkat azonban el lehetne viselni, nem kellene hogy megtörje a közösséget, ha az, aki a házasságot törmeléklerakodó helynek használta, legkésőbb másnap nekilátna a limlom figyelmes eltakarításának.
Bármennyire is nehezére esik a bűnösnek, ki kell mondania: „Sajnálom, hogy tegnap úgy viselkedtem; kérlek, ne haragudj rám: olyan dühös voltam a főnökre”, vagy: „Annyira fájt a fejem”... vagy: „Megint az a ruha volt rajtad, amelyet nem szeretek” – vagy bármi mást. Becsületesen nevén kell nevezni a dolgot, és nem félni attól, hogy ily módon eszközöljünk ki magunknak bocsánatot. Így majd megszüntetjük azt, ami léket ütött a házasságon – természetesen azzal a feltétellel, hogy társunk nem él vissza a helyzettel, hanem annak veszi ezeket a szavakat, aminek szánták őket: ajándéknak a szeretet szolgálatában. Ilyen hozzáállással a bocsánatkérés óriási öröm forrása, hozzájárulás a kapcsolat elmélyüléséhez és szilárdításához.
A másnap ajándékba hozott virágcsokor, doboz csokoládé, szép ruhadarab, finom ital lehet ugyan a békülési szándék jele, de nem gyógyítja be a sebet, amelyet a sértő szó ütött. A megbocsátást ugyanolyan módon kell véghezvinni, ahogyan a kár keletkezett.
Inkább a férfiakra, férjekre jellemző az a furcsa meggyőződés, hogy a békülést szavak nélkül, az ágyban lehet elintézni. A nők ilyen helyzetben aztán kizsákmányolt igásállatnak érzik magukat, altatónak a férfi számára, és azonnal megvetéssel vagy még rosszabbal reagálnak. Ilyenkor nem azt érzik, hogy a férjük szeretetteljesen adná a gyengédséget, hanem azt, hogy gorombán elveszi magának, ami „jogában” áll. Veszekedés után a konfliktus tisztázása nélkül, megbocsátás nélkül lefeküdni a partnerrel egyenesen veszélyes szükségmegoldás: ez a legrövidebb út az esetleges szexuális zavarok, frigiditás vagy impotencia felé házastársunk vonatkozásában.
A bocsánatkérés nehéz kezdet, mert szívesen hisszük, hogy nekünk van igazunk, és „valamiképpen” a másik okozta a viszályt. Még ha találunk vagy sejtünk is érvet saját ártatlanságunkra, fel kellene tennünk magunknak a kérdést: „Ki kezdte a vitát, ki volt kettőnk közül az, aki elsőként mondott valami bántót?” Neki kellene minden „ha” és „de” ellenére elsőként bocsánatot kérnie. Csak ez a helyénvaló.
Persze, nem szerencsétlenség az sem, ha a reagáló partner, aki végül szintén bántott, hogy védekezhessen, megelőzi a sértőt a bocsánatkérésben. Hogy ez nehezünkre esik, annak az a magyarázata, hogy bűnösségünk bevallását önmagunk „elvesztéseként” éljük át. Emiatt különösen nehéz bocsánatot kérniük a gyenge önbecsülésű embereknek, akik így egyre súlyosabb életválságokba sodródnak. Aki ugyanis elbújik, képtelen előbbre jutni.
Kertész Tibor
(folytatjuk)
