Két gyermeket temetett maga alá a hó.
Hasonló, a mostaninál jóval súlyosabb lavinabaleset történt 1977. április 17-én a Fogarasi-havasokban, akkor hét szebeni tanárt és tizenhat diákot sodort el egy Bâlea-tó környéki lavina. Az akkori huszonhárom áldozat is alapjaiban rengethette meg a romániai társadalmat, csak arról vélhetően nem lehetett úgy beszélni, vitázni, mint ma.
A mostani retyezáti tragédiát követően számos kérdés, vélemény olvasható, nem véletlenül, hiszen ennél megrázóbb történésről elvétve számolnak be a híradások. A romániai hegymászás csodagyermekeiként emlegették őket, nagyon komoly teljesítménnyel – több hat-hétezres csúcsot másztak már meg – a hátuk mögött. Hasonló eredményeket ért el a kislány nővére, Crina Coco Popescu is, ám ő tizennyolc éves kora után abbahagyta a hegymászást. Mindkét lány edzője, mentora édesapjuk, akit most szintén elsodort a lavina, ám ő túlélte a balesetet.
Érdemes lenne pontosan megtudni, miért is szakított szenvedélyével a nagyobbik lány, noha ebben a pillanatban mégsem ez a legfontosabb kérdés. Hanem az, hogy miért kell kisgyermekeket olyan kalandokba sodorni, amelyek koraiak még, mi több, életveszélyesek? Hiszen most is egy teljesítménytúra részeseiként vállaltak olyan kockázatot – hegyimentők figyelmeztették a hétfős brassói csapatot a fokozott lavinaveszélyre! –, amelyet tapasztalt hegymászó sem vállal, legalábbis ha nem muszáj. A most történtek a Hét hegy a Kárpátok kertjéből projekthez köthetők, ám Facebook-oldalukon olyan kép is látható, melyen az olvasható, téli hegyeket ábrázoló fotóra pászítva, a téli teljesítménytúrán azért is érdemes részt venni, „mert megérdemled”, s ha most nem kalandozol, akkor mikor?
Logikájukat s a történteket követve, úgy tűnik, egyebek mellett azt is megérdemled, hogy meghalj.
Aki persze jártasabb a hegyek s a hegymászás világában, jól tudja, hogy az a lehetséges legszebb, legteljesebb sportok egyike, több is, mint sport. Mindenről szól, mindent jelenthet annak, aki szenvedélyes, ám élni kívánó művelője. Csakhogy aprócska gyermekek – ismételjük: tizennégy, illetve tizenhárom évesek a mostani áldozatok! – annak mélységét nehezebben élhetik meg, s bár korukhoz képest aránytalanul nagyobb lehet adrenalinfüggőségük, mint tapasztalatuk, nem igazán tudnak mérlegelni, és alig ismerhetik a legnagyobb hegymászói erényt – az időben visszafordulás művészete – , emiatt minden sokkal nehezebb és veszélyesebb. Ez derült ki most is, s megbocsáthatatlan, hogy a tragédia szüleik jelenlétében történt. Akik kíméletlenek, azt állítják ugyanis, hogy a szintén teljesítménytúrázó szülők kergették halálba gyermekeiket.
Nem az a kérdés tehát, hogy miért nem viseltek sisakot, hanem az, hogy mi értelme van az efféle korai hegymászói rekordoknak, csodagyermekeskedésnek? Megéri? Nem lenne jobb csak szeretni a hegyeket, egyre jobban, kitartóbban, s araszolgatva ismerkedni a hegymászás nagyszerűségével? Felnőni előbb, dönteni, mérlegelni tanulni, s csak utána hódítani a csúcsokat? Esetünkben a szülők is hajtották – ostoba és korlátolt módon – a teljesítményt, nem is csoda, hiszen ez ma már részben társadalmi elvárás, és eléggé pontosan érzékelhető, hogy a teljesítmény iránti mohó étvágy korunk egyik gyógyíthatatlan betegsége, s megannyi gyermekkor elrablója. Mert ostoba és korlátolt módon teljesítményre kényszeríteni gyermeket, kisdiákot, akár nagyobbat is, bűn. S hogy ez másképp legyen, érdemes lenne mindenkor megadni a választás lehetőségét a legkisebbeknek is: akarják-e, hogy különféle megmérettetéseken tündököljenek, netán az is elég, ha később bizonyítanak? Hiszen a tehetség, az igazi tehetség mindig megtalálja a felfelé vezető utat magának.
És az efféle kérdésekre nem csupán a retyezáti tragédia kapcsán kellene megfelelő választ keresni, illetve találni. Mert legfontosabb szempont mégis az, hogy a gyermekkor többet ér, mint valamiféle  vélt vagy valós diploma egy versengésről.