A Krisztus Király-templomban nem csupán a különleges párosítás, az orgona és a kétféle kürt bensőséges, mégis kitárulkozó hangzásvilága okán hallhatott otthonos, már-már intim muzsikát a hallgatóság. A késő reneszánsz, korai barokk ismert és kevésbé ismert zeneszerzőinek művei – mint Palestrina, Kindermann, Swee­linck, Buxtehude, Krebs –  önmagukban is inkább az elmélyülés, a belső zenei tartalmak világát hozzák. Ám az a tény, hogy a koncertorgona „ősanyjának” számító művésznő, aki a sepsiszentgyörgyi hangszer első otthonában, a Szent Vince-templomban szolgál a mai napig (tegyük hozzá: gazdag tanári és előadói pályája mellett), immár harmadszor jön el régi „szerelméhez”, az otthonosság hangulatát hozta. Ehhez csatlakozott alig huszonhárom éves „kollégája”, Josquin Piguet, aki nem csupán a nálunkfelé ritkán hallható natúrtrombitát, hanem a soha nem látott cinket vagy kornettet is megszólaltatta. (Lőfi Gellért zenetanár bevezetőjében bevallotta, hogy élőben még ő sem látta ezt a hangszert.) És nem csupán megszólaltatta, hanem – megszakítva a koncertet – be is mutatta a „fából készített rézfúvóst”, vagyis azt a tölcséres fúvókájú, fából készült görbe hangszert (innen a neve, hiszen a cink egyes német nyelvjárásokban állatszarvat jelent), amely az idézett korra jellemző hangulatot teremtett.
A hangverseny ráadásul egy reneszánsz-barokk kirándulásra is benevezte a közönséget, hiszen az északi zeneszerzők precíz hangzásvilágától a déli játékosságig Európa zenei sajátosságai is jelen voltak. A „sípok” párbeszéde ilyenképpen vált néhol elmélyültté, néhol játékossá, mintegy kiegészítve egymást. Megszólalt persze egyedül is a hangszerek királynője, ám ő sem a dinamikai kitárulkozás hangján, sokkal inkább a különböző regiszterek adta tónusok finom játékában mutatta meg fenséges voltát.