A börtöndíszlet nagyszerű ötlete által – a leereszthető rácsokat ajtókként, ágyakként is használták – az előadás a legelső pillanattól erőteljesen elhatárolta magát a filmtől, miközben fel is erősítette a darabban megfogalmazott szabadságvágyat. Az is határozottan jót tett a produkciónak, hogy a filmhez képest új jeleneteket is tartalmazott, a végkifejletet is úgy alakítva, hogy attól egészen más hangsúlyokat kapjon a történet. Az időnként feltűnő ápolónő, a főhős öngyilkossága a háború végén, a holtak és angyalok képei mind-mind új jelentésrétegeket fűztek hozzá a bennünk élő Hair-képhez, miközben persze a már jól ismert jeleneteket, dalokat is láthattuk, hallhattuk.
Meglepően jól illett a mű szereposztása a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház társulatára, állandóan felidézték a filmet az előadás szereplői. Jó volt a koreográfia, olajozottan működtek a tömegjelenetek, a jelmezek is szépek voltak, bár sokkal diszkrétebb vonalat képviseltek, mint a filmben látható ruhák. Többnyire a színészek is hitelesen jelenítették meg mindazt, amit szerepeik megkívántak tőlük, olykor még a mellékszereplők is kivillantak. És mégis volt az előadásban valami törékeny esetlenség, mintha nem a jelenben születtek volna meg az elhangzó mondatok, hanem valahol a rutin szürke általánosságában. Lehet, hogy inkább a zenére koncentráltak?
Kétségkívül komoly kihívás egy prózai társulatnak a Hair színpadra állítása, hisz egy musical igazi erősségét mégiscsak a zene jelenti, énekhangokban azonban nagyon egyenetlen volt ez a produkció. Volt néhány kiemelkedő előadói teljesítmény, de jócskán voltak erőtlen hangok is, melyek alig-alig bomlottak ki a biztonságot jelentő háttérzenéből. A leginkább talán a nosztalgiának és annak a bizonyos életérzésnek az ereje tudta lekötni a nézők figyelmét, mely több évtized távlatából is újra előtört ebből a poros történetből, és megérintette a lelkünket. Végül is ez (is) az előadás érdeme.