Bazaltszikladarabokat szegődtünk a Sükösdök és a Bethlenek valamikori ősi fészke felett e vulkanikus kőzetet utolérhetetlen szakértelemmel passzító rákosi mesteremberektől – a szárazajtai emlékműnek. Történelmi eseményeink, jeleseink emlékének intelem gyanánt való megörökítése dolgában akkor már tudtam: a presbitérium apám szülőfaluja, Középajta cintermébe emlékjelt tervezett a második világégésben elesett fiak tiszteletére, de mert még jóval nyolcvankilenc megváltó karácsonya előtt járt az idő, hát a dolog nem volt olyan egyszerű. Mindenesetre a kőbe vésett katonanévsor elkészült, és a megfelelő helyen várta a megfelelő időt, ami eljött. A Szárazajtára hozott bazaltoszlopdarabokkal is ez történt, s a prédikátori értelem szerint ez a tizenhárom kő is ott áll, ahol a helye. Apámtól s Lajostól értettem meg az efféle dolgok lényegét: piszmogásnak helye nincs.
Ne maszatoljunk: mint mindenki más, ő is olyan ember volt, akinek – Kiss Jenőt idézve – a mindenre való odafigyelés igyekezetében néha elkerülték a látószögét holmi apróságok. Mint például a negyvennyolcas magyar forradalom és szabadságharc, ezen belül Háromszék önvédelmi küzdelme százhuszonötödik évfordulóján a véceri kegyhely visszaállításakor az a nyomorult építési engedély, amelynek hiánya a közmunkával alig helyreállított emlékoszlopba s a Lajos állásába került. Vagy például a dálnoki Dózsa-szobor felállítása ezerkilencszázhetvenhatban, ami – akárhogy tesszük-vesszük – mégiscsak lecsípett az eredetileg romanika stílusában épített, majd gótikusan átalakított műemlék templom cinterméből, és amiért Mike tiszteletes nemtetszése érthető volt és jogos.
De amikor Róla szólok, sietve szögezem le, hogy Lajosnál hatványozottan egyéb, a lényeg volt a fontos: utánozhatatlanul irányította a figyelmünket mindarra, amire odafigyelni kell és érdemes. Ezekből egyet emelnék ki csupán: kevés kivételtől eltekintve székelyföldi, de a tordai Pataky Jóska bácsi halála után erdélyi szórásban sem nagyon látom azt az embert, aki harctereket és fogolytáborokat megjárt eleink emléke őrzésének, kálváriájuk stációi megjelölésének, otthonuktól távol eső nyugvóhelyük felkutatásának és rendbetételének ügye, egyszóval közelmúltunk történelmének a helyére való tétele mellé akkora szívvel állt volna oda, mint Lajos tette volt. Biztos vagyok benne, hogy Vele lényegesen másabb, tartalmasabb lett volna az az éppen lejáró Gulag-Gupvi-emlékév, amelyre a harcterekre vezényelt és fogolytáborokba hurcolt százezrek, milliók, katonák és civilek tengersok szenvedéséhez és a levonandó tanulságokhoz képest – az Ungvári Barna András tiszteleteshez hasonló néhány, jó értelemben vett megszállottat leszámítva – mifelénk alig volt rámozdulás.
Lajos biztosan kiírta volna feledékeny szendergésükből az efféle dolgokkal szemben túl magas ingerküszöbű embereket. S az is bizonyos, hogy az efféle munka folytatásában Barcaföldvártól, Lügettől Foksányig, Jászvásártól Máramarosszigetig sokunknak jólesett volna vállunkra tett keze.
Az inaséveket, a példát mindenesetre: köszönöm.
Öt éve hunyt el Sylvester Lajos.
Hiányzik.