Az egyetem kérése megalapozott, hiszen a Zsil völgyéből érkező lendületes bányászok – vélhetően a közéjük már az 1977-es bányászlázadás óta beépített szekusok hathatós közreműködésével – fővárosi randalírozásaik során dorongjaikkal szétverték az irodalmi, matematikai, építészeti és földtani tanszéket, egyetemi tanárokat és diákokat ütöttek és rugdostak, a geológia tanszéken például értékes, egyedi gyűjteményeket pusztítva el. Cselekedeteik az akkori emlékezetes jelmondataik – halál az értelmiségiekre, illetve mi dolgozunk és nem gondolkozunk – szellemiségét hűen tükrözték. A pusztítás mértéke után csak az a kérdés, a neves tanintézmény miért várt közel három évtizedet arra, hogy erkölcsi jóvátételt kérjen a rombolóktól, illetve a pusztítás értelmi szerzőitől?
A Bukaresti Egyetem megkésett kártérítési igénye azzal is magyarázható, hogy a bányászjárás felelőseinek megállapítására indított, pontosabban 2015 februárjában külföldi nyomásra újraindított eljárás is negyedszázaddal a történtek után került az igazságszolgáltatók asztalára. És a mai napig sincs végleges ítélet, azaz nincsenek felelősök. Pedig az akkori brutalitás – hivatalosan hat halálos áldozatot tartanak nyilván, a források hétszázötven sebesültről, hat megerőszakolt nőről és mintegy ezer, jogtalanul fogva tartott „szakállas értelmiségiről” tesznek említést – szinte példátlan a demokratizálódó Kelet-Közép-Európában. És mégis, csak sejtéseink vannak, bizonyítottan bűnösök kevésbé. E huszonöt esztendős csúszásra épp úgy nem lehet elfogadható magyarázatot adni, miként a romániai társadalom más képtelenségeire sem.
Egy, a bányászjárásra emlékező rendezvényen Emil Constantinescu volt államfő úgy fogalmazott, abban a különös helyzetben vagyunk, hogy a kilencvenes évek elejének történetét nem a kutatók, tudósok írják, hanem az ügyészek. Szerinte a történészek feladata lett volna rögzíteni a tényeket, s mivel ez nem történt meg, utólag pótolni kell, noha a dokumentumok tekintélyes részét az ügyészek vizsgálják. Nem merjük vállalni a történteket, ez okozza azt a mély erkölcsi válságot, amelyben a román társadalom vergődik – tette hozzá, megjegyezve, a kommunizmus bukását vizsgáló kutatóknak nem csak az 1989-ig tartó időszakot kell figyelembe venniük, hanem az 1992-ig, akár az 1996-ig tartó eseménysorokat is. Constantinescu szerint maga a bányászjárás fogalma leegyszerűsítő, megtévesztő, ugyanis egy államilag megrendezett akcióról van szó, amelyet a hírszerző szolgálat készített elő és irányított, kihasználva a bányászokat.
És e démoni folyamat korábbi, erős láncszeme 1990 fekete, marosvásárhelyi márciusa, amelynek következményeként újjászülethetett az 1989 decemberében felszámolt, hírhedt Securitate. E mioritikus történéssor vesztese nemcsak Marosvásárhely vagy Bukarest, hanem az egész romániai társadalom, emberek milliói, kiknek életéből éveket, évtizedeket raboltak el azért, hogy egy posztkommunista érdekcsoport szerezhesse meg a hatalmat. És az a különös, hogy – Emil Constantinescu gondolatával élve – még mindig jobb így, mintha Románia ma Fehéroroszország vagy Oroszország nyomdokain járna.
Bár lassacskán történelminek tűnhetnek e kérdések – mi történt 1989 decemberében, 1990 márciusában Marosvásárhelyen és júniusában Bukarestben? –, a pontos válaszok az egész romániai társadalom szempontjából fontosak, nem csak értekező történészekre tartoznak. Ezért lényeges minden tisztázó, pontosító gondolat, gesztus, s ha a Bukaresti Egyetem mostani lépésével közelebb kerülünk a bányászjárás rejtelmeinek megismeréséhez, erkölcsi kárpótlási kérelmük sem hiábavaló. Mert minden mai nyomorúság, zűrzavar oka a múltban – az új ember megteremtésén fáradozó szocialista Románia a besúgásra és a besúgókra alapozott! – és a közelmúltban – a tömegek megtévesztésére irányuló, 1990 után újrakezdődött politikai játszmák a mai napig tartanak! – keresendő, s addig, amíg nem tudjuk, mi, miért és hogyan történt, változás sem várható.