A lánnyal: szeretnénk énekelni, de még nem vagyunk képesek tisztán megszólaltatni a dalokat. A vonó és az ecset is idegen kezünknek, pedig ha tudnánk, szívesen rajzolnánk hangokat a vonalak, tuspacák mellé. És szeretnénk, ha néha grafittól lenne maszatos az arcunk, s valami furcsa ,,izé"-vel radíroznánk az elrontott vonalakat. És jó lenne csak egyetlenegyszer úgy leütni a zongora billentyűjét, hogy értelmet adhassunk szándékunknak. Táncolni szerettünk volna, de ,,nem volt rá lehetőség..." A lánnyal kerestünk titeket. Most fognánk a kezeteket — hadd vezessetek, s vezetnénk mi is oda, ahová még nem vitt a lábatok. Kérnénk, hogy helyettünk ti énekeljetek, ha kell. Kérnénk néhány karikatúrát. Játszanánk színházat az iskola udvarán, és újra lefestenénk a kerítéseket. A lány: most nevet, s én is nevetnék, de jobb lenne néha fulladni a kacagástól, ahogyan egy-egy maturandus-délutánon zöld káposzta vagy nyelves csók mellett veletek sikerült. Tegnap nem meséltem, talán ma sem érdemes... Csak ha hallotok, vagy olvassátok egy-egy sorát e lapnak. Lehetne csodákat művelni egyszeri alkalommal is... A többi már magától jönne.

Máthé Kincső