– Ha már nem tudunk megegyezni abban, hogy melyik szebb kettőnk közül, próbáljuk meg, melyik végez szebb munkát. Az legyen aztán a szebb is.
Nosza, az egyik tündér gyönyörű szép várat épített a Tartod hegy tetejére. Kőből meg vasból építette, de sem a kő, sem a vas nem látszott, úgy elborította arannyal, ezüsttel, gyémánttal. Csak ablak kilencszáz volt rajta, s szüntelenül forgott a sarkán. A másik tündér nem épített várat, hanem forrást fakasztott a hegy tövében, mégpedig mindenféle betegséget gyógyító forrást. Amikor éppen mind a kettő kész volt a maga munkájával, akkor ért oda egy öregember, s bezzeg mindjárt közrefogták, s kérték, hogy mondjon ítéletet: szebb munkát melyik végzett.
– Ugye, az én váram a szebbik? – sürgette a várépítő tündér.
A vándor azonban nem is válaszolt, mert majd elepedt a szomjúságtól. Lehajolt a forráshoz, ivott belőle, s ím, egyszerre eltűnt a szomjúsága, vége volt a fáradságának, úgy felüdült, hogy egészen fiatalnak érezte magát.
– Hát bizony – mondta a vándor –, ez a forrás a szebbik, mert ez a hasznosabb.
Hej, szörnyű haragra lobbant a tündér! Egyszeribe kiszedte a vár alapköveit, s abban a pillanatban össze­omlott a vár, híre-pora sem maradt, ám megmaradt a forrás a hegy tövében, s a szomjas emberek ma is áldva áldják azt a tündért, aki a forrást fakasztá.

Csicser vitéz
Székelyudvarhely határán, átalellenben a híres Budvárával, van egy magas hegy: Csicser a neve. Ennek a hegynek a tetején is vár állott réges-régen, abban az időben, amikor Budvárában a rabonbánok (a székelyek legfőbb tisztje Attila hun király halála s a magyarok honfoglalása után, I. Béla idejéig) székeltek. Messzire el lehetett látni Csicsér várából: ide látszott Kadics vára; a zetalaki Zeta vára; ide látszottak a bágyi és a galambfalvi várak; innét vették észre először, ha ellenség közeledett a Székelyföldre; innét adtak jelt a többi váraknak nagy tüzekkel, hogy jön az ellenség.
Az időben, amikor Budvárán rabonbán székelt, Csicser várában egy Csicser nevü ifjú vitéz lakott, aki megszerette a rabonbán szépséges leányát, s amikor csak szerét ejthette, átlovagolt Budvárába. Szerette a leány is Csicsert, de amikor a büszke rabonbán ezt észrevette, megtiltotta Csicsernek a látogatást. Kicsinylette Csicsert. Fejedelmi vérből való ifjúnak szánta ő a leányát. Szegény Csicser, többet nem mehetett át, otthon sóhajtozott a szép leány után, de hiába volt az apai tilalom, mindig beszélgettek egymással: nyílvesszőjükön küldözgették át egymásnak szomorú, kesergő leveleiket.
Így telt, múlt az idő, esztendő esztendőre borult, mígnem egyszer ellenséges népek törtek be a székelyek földjére. Csicser vette észre először az ellenség közeledését. Látta, mint lepi el lassanként a Nagy-Küküllő vidékét. Nosza, mindjárt meggyújtatta a nagy máglyákat, s az ég felé csapkodó hatalmas lángok mindenfelé hírül adták a közelgő veszedelmet. Egyszerre mozdult meg minden várnak fegyverfogható népe, egy táborba verődtek, úgy indultak a rabonbán vezetésével az ellenség elé. Mondanom se kell, hogy ott volt Csicser is, vezette a maga kis seregét. Alig csapott össze a székely sereg az ellenséggel, a rabonbánt körülfogták, s ha nincs ott Csicser, aki széles, görbe kardjával utat vágott magának, s a legnagyobb veszedelemben ért a rabonbán mellé, bizony felkoncolják a rabonbánt. Csicser nemcsak megmentette a rabonbán életét, de élére állt az egész seregnek, s úgy szétverte az ellenséget, hogy híre-pora sem maradt. Nagy diadallal vonult vissza a sereg Budvárába, de még fel sem értek a várba, mondta a rabonbán Csicsernek:
– Az életemet megmentetted, Csicser, kívánj tőlem akármit, teljesítem a kívánságodat.
Mondá Csicser:
– Nem kívánok én semmi egyebet, add nekem a leányodat.
Mondjam, ne mondjam, ha nem mondom, úgyis tudjátok: a rabonbán nem másolta meg a szavát: még aznap megvolt a lakodalom, s hét álló hétig nem is volt vége annak.