Az első meglepetés a mikrofon. Pocsék a hangosítás. Az igazgató a híres Ady- és Reményik-sorokat idézi fel, s közben arra gondol, ez a sok gyerek még fel se fogja, hogy valójában ők most bányászok lettek, akik bemennek egy képzeletbeli tárnába a vaksötétbe. Majd csak kitapogatják valahogy az életet. Jobbik esetben kincset fognak találni. Vagy sem.
A tündérmeséket le kell rombolni. Mindenki átesik ezen. Az egyikből globalizált szalagmunkás lesz, a másik bolti kisegítő eladó, akarom mondani, árumozgató és értékesítő asszisztens, a harmadik esetleg egyetemi diplomával mosogat, jobb esetben feltöri az FBI belső adatbázisát, és munkára talál, a negyedik kocsmák asztalát támasztó alkoholista, s akad, kinek minden álma megvalósul. Az élethez rohadt nagy szerencse kell. Jöhet a vasakarat, kíváncsiság és a többi.
Ne hagyjuk az iskolát és a templomot. Miközben a diákság megkérdezése nélkül felszámolnak egy szaklíceumot Sepsiszentgyörgyön, akarom mondani, átszervezik, mert változnak ugye az idők. És az igények. De kinek az igényei?
Ilyenkor a tanárok is számadást készítenek. Vajon mindent megtettünk, hogy kibontakoztassuk az ifjúság képességeit? Vagy a tananyagot gépiesen leadva, jó szolgákat neveltünk belőlük, akiket sikeresen felszippant a konzumtársadalom? Foglalkoztatott bennünket diákjaink érdeklődésének felkeltése, vagy csak arra összpontosítunk, hogy minden jegy be legyen írva a naplóba és idejében leadjuk a tanterveket? Aktív tagjai voltunk a város kulturális életének, avagy csak munkahelynek tekintettük az iskolát, ahol illik minél kevesebbet ülni, mert ugye nem kocsma?
E sorok írója is ballagott. Feltörte lábát a csizma, folyton lemaradt mindenkitől. De tudta, menni kell tovább, szerezni kell egy képzeletbeli elemlámpát az útra, még akkor is, ha nem arra szeretnénk menni, amerre tartunk.
De menni kell. Előre.