A négyrészes elbeszélő költemény egyben bibliai történet mögé rejtett szellemi önéletrajz, elbeszélő keretbe foglalt nagyszabású lírai önvallomás is. A költő kívülről szemléli önmagát, s önarcképét Jónás személyében festette meg, jóllehet nem állíthatjuk, hogy mindenben azonosította önmagát műve főszereplőjével. A küldetéstudat emelkedett pátosza mellett itt is jelen van az irónia, sőt, a groteszk humor is.
A babitsi Jónás könyvében gúnyos közöny fogadja a próféta fenyegető jóslatát, s ezért indokoltabbnak tűnik Jónás keserű kifakadása az Úr ellen. A szörnyű látomás nem teljesedik be: az Úr mégsem pusztítja el Ninivét, s ebben a befejezésben ott rejlik valami remény is: az emberiség nagy alkotásai, maradandó értékei (talán) túl fogják élni a megáradt gonoszságot.
Jónásnak rá kell eszmélnie, hogy nem az ítélkezés az ő kötelessége, hanem a bátor harc minden embertelenség és barbárság ellen, még akkor is, ha a szó és az igazság gyenge fegyver, s a küzdelem esetleg komikus és eredménytelen. A bűnbánatra intő feddő szavak egyik-másik szívben kicsíráztak, „mint a jó mag, ha termőföldre hullott” – fogalmazott Molnár János.