Részletek /21.Mikszáth Kálmán: Jókai Mór élete és kora

2017. július 1., szombat, História

Alkotmány születik
Annyira népszerű volt már, hogy a közönség hangosan panaszkodott, mint akkor szokta, ha valami nem terem meg a rendes használati cikkeiből, hogy „ejnye, mák nem termett”. Jókaitól nincs új könyv. Hát mit akar? Miért nem ír? Még jobban sopánkodtak a kiadói, de ők legalább könnyebben segíthettek magukon. A bő esztendők elhullott kalászait szedegették össze most a szűkekben. Így támadt a Dekameron tíz kötete, melybe száz novellát foglaltak össze minden rendszer és együvé tartozandóság nélkül.

 

Hanem hiszen Heckenastnak ez is jó volt, és szétkapkodta a közönség, mint a sáfrányt. Ugyancsak ekkor jelentek meg összegyűjtve színművei is, ezek közt A szigetvári vértanúk és Dalma, melyekben a feleségének írt hálás szerepeket, továbbá Könyves Kálmán és Dózsa György, melyek hosszabb ideig voltak játékrenden. Az említett lázas kereslet szülte a Kakas Márton tolltaraját is. Ennek a két kötetébe az Üstökösből böngésztek leveleket, verseket, apró novellákat és ötleteket, melyek a Jókai tollából származván, kedves csemegéi lettek a könyvpiacnak, ahol egyébiránt 1860. év végén már friss dolog is megjelent: a Szegény gazdagok, melyben a híres Fatia Negrára vonatkozó, a Hunyad megyei oláhság közt keringő mendemondából épít fel egy bájos leírásokban és érdekfeszítő epizódokban gazdag regényt. Fatia Negra voltaképpen egy oláh Sobri Jóska, nagyúr a valóságban (a legenda szerint egy báró Nopcsa), aki műkedvelésből, álarc alatt űzi a rablókalandokat.
Eseményszámba ment a regény, dacára, hogy egy másik nagyobb esemény elvonta róla a közfigyelem egy részét. Miként is tudott volna versenyezni egy mesélő könyv a császár diplomájával, mely alkotmányt helyezett kilátásba a nemzetnek, megbízva a magyar kancellárrá kinevezett Vay Miklós bárót, hogy állítsa helyre az ősintézményt, a vármegyéket, s dolgoztasson ki képviselőválasztásokat szabályozó munkálatot, melynek alapján sietve össze lehessen hívni az országgyűlést.
Lett erre öröm a hármas halom országában, és minden egyéb tárgy és beszéd háttérbe szorult. A reménykedés megtelik és megfogy néhányszor, mint a hold. A zúzmarás tél mi mindent hozott és mit hoz még. Lesz hát parlament, felelős kormány, királykoronázás és a többi, meg a többi. Istenem, de szép az élet! S immár történni kezdtek a bevezető csodák. Kinevezték a főispánokat. Hihetetlen, hogy a főispánoknak is hogy tudott örülni a közönség. (Hiszen majd megunjátok még ti azokat!) Minden szem lázas türelmetlenséggel függött a bécsi Burg ablakain, azokon, amelyek nem jégvirágosak, ahol a császár dolgozószobája van. Ott kell a csecsemőnek, az alkotmánynak megszületnie. Még most csak a konzervatív főurak segédkeznek a szülésnél, de nem tesz semmit. Majd a prímás palotájában, Esztergomban indulnak meg az értekezletek, milyen alapon történjék az országgyűlés választása. Ugyan minek annyit beszélni! Hiszen megvan arra a felelet, a kalapok és kucsmák nemzeti színű kokárdáin a gyöngyökkel kivarrott négy szám: 1848, a jogfolytonosság. Úgy kell a tizenkét esztendőt venni, mintha nem léteznék, mintha sohase lett volna, mintha ma, 1860-ban 1848-at írnánk. Inkább elfelejti az ország a rossz éveit, szenvedéseit, inkább vállalja, hogy fiatalabb, csak az alkotmánya legyen öregebb.
Sajnos azonban a Burgban másképp képzelték a „legkegyelmesebben engedélyezett” alkotmányt, mint lent. Ott a hagyományos szűkmarok, itt a hagyományos vérmesség. Ott nem mennek el az okosságig, megállnak fele úton, itt ellenben túlugranak rajta. A megyék megalakításánál mindjárt „nem ment össze a mesterség”, ahogy mondani szokták. A Burgban mindössze egy kis lélegzetvételt akartak engedni a magyarnak, a magyar ellenben azt hitte, hogy legott a legszélesebb módon kell használnia visszanyert cselekvési szabadságát. A megyék visszaállításánál országszerte beválasztják a megyei bizottságokba nemcsak Kossuthot, Klapkát és a forradalom kiválóságait, hanem úgyszólván az egész kontinens szereplő forradalmárjait. Garibaldi Józsefnek például majdnem minden megyében voksa van. Sok helyütt III. Napóleonnak is.
A fiatal császárt, akit még nem tört meg az idő s gyakorta indulatos, felette felingerlik e vörös nevek. Hát ez legyen-e a felelet az ő atyai szívének sugallatából történt közeledésére népéhez? Haragjában vissza akarja vonni az októberi diplomát, csak alig bírják lekérlelni a becsületes Vay Miklós és Szögyény-Marich László, akiknek igaz hazaszeretete messze sugárzik, divatból kiment konzervatív gúnyájuk azt el nem takarhatja.
Ily epizódok és kulisszaviszontagságok mellett jön létre végre az 1861-i országgyűlés, a Deák Ferencek országgyűlése, mert minden kerület küldi az 1848-i képviselőjét, ha még életben van, ha pedig nincsen, küldi a maga helyi orákulumját, a maga kisebb méretű Deák Ferencét, úgyhogy súlyban és tekintélyben páratlan parlament gyülekszik egybe április 2-án. Benne van abban minden jelentős név. A nemzet úgyszólván mindenét a kirakatba tette. Nem hiányozhatott Jókai se. Három kerület is szemet vetett rá, Pest, Letenye, Siklós. Pesten Szilágyi Virgillel mérkőzött. Nem is hangzott egyéb kifogás ellene, csak hogy túlságosan fiatal. Volt pedig harmincöt esztendős és már erősen kopaszodó, de hát a többi honatya mind öregebb, ezüstös hajak és szakállak illettek az akkori felfogás szerint az országházba. Pesten a Józsefvárosban legyőzte Szilágyi, de a másik két helyen ő győzött, és a siklósi mandátumot fogadta el.
Az úgynevezett „legszebb polgári koszorú” új perspektívát nyitott Jókai elé. Volt már hátország, volt már közönség, akinek írni öröm, és mindent lehet már írni, amit az ember kigondol. Lázas munkakedv kapta meg, s belekezdett a Politikai divatok megírásába, melynek alapeszméjét a saját élményeiből és élete szövevényeiből vette. Amellett csinálta az Üstököst és írt a Vasárnapi Újságba. Az Üstökös ekkor volt a legelevenebb és legmerészebb, s olyan nagy tényező a Tóth Kálmán-féle Bolond Miskával a közvélemény irányításában, hogy velük a komoly napilapok nem versenyezhettek. A két figurás lap hétről hétre eljut az uralkodó asztalára is, s néha ugyancsak haragos kedélyben találja őfelségét Vay vagy Szögyény egy-egy kellemetlen torzkép vagy maró élc miatt, mely érzékenységét sérti. Szóval Kakas Márton rosszul van beírva a Burgban, és nincs halandó ember, aki most megjósolhatná, hogy lesz idő, amikor „udvari poétának” fogják csúfolni. Különben még most terra incognita nekünk az udvar, s az udvarnak a mi talajunk. Még Deák is kellemetlen fogalom az udvarnál, és csak úgy emlegetik félvállról egymás közt: „Der Dicke.” Hogyan is sejthetnéd, szép Wittelsbach Erzsébet, hogy egykor könnybe lábadt szemmel fogsz e tekintetes úr koporsójánál térdepelni!...
De addig még sok mindenfélének kell történnie. A gondviselés műhelyében bizonyos mennykövek készülnek, melyeknek előbb még le kell sújtaniuk. Bismarck még egyelőre csendesen iszogatja sörét és szíjja pipáját a Spree-parti városban. Még csak 1861-ben vagyunk, a tavaszi napok rügyfakasztó mámorában. A svábhegyi fák szépen nyílnak, majd ellepik őket a hernyók milliói. Jókai ide jön reggeli után, egy-két óráig kertészkedik, tisztítja fáit, aztán hazahajtat, otthon a Politikai divatokon dolgozik, estefelé benéz a Magyar Sajtó szerkesztőségébe, ott elvégzi a dolgát, és akkor elmegy a képviselői gyűlhelyre, mely ez idő szerint a Gizella téren levő Privorszky-féle helyiségekben van. Jókai élénken részt vesz az értekezletekben és vitákban. Apródonkint valóságos társas lénnyé alakul át, tarokkozni megtanul a vidéki nemes uraktól, néha-néha elmegy a színházba is. Szóval in floribus van, mindenre ráér, ruganyos, fáradhatatlan, és teli tüdővel szívja az élet örömeit.
Már május 22-én megtartja szűzbeszédét a határozat mellett, mélységes csöndben, nagy figyelem mellett. Rokonszenves szónoki alaknak bizonyult, akinek szépen csengő hangja és férfias gesztusai kellemetes hatást gyakorolnak, ami nem kis szó annyi nagy szónok között, mint amennyi most a Házban van. Meglehetősen az általánosságok közt mozgott, amit különben a szituáció is magyaráz. Új dolgot nem mond, se új érvelést nem használ, de a már ismert argumentumokat egyszerű, ízléses formában és félre nem magyarázható világossággal tálalja fel, menten azonban a retorika szemfényvesztő eszközeitől. Ez a nemzedék még jobbadán hallotta Kossuthot, és ezért kicsibe vette még Eötvöst és Somssichot is. Csak olyast bámult meg, ami Kossuthra emlékeztette. Jókai, aki bírta volna a frázisokat, mint Jupiter a mennyköveket, bizonyos jó ízléssel kerülni akarta szépirodalmi fegyvereit a politikusok között. A „zsúfolt karzat” mindamellett meg volt elégedve, a képviselők pedig valóságosan ünnepelték. „Az előadás éppoly lelkes volt, mint a szónoklati mű maga, s a Ház tekintélyes férfiai – írja a Hölgyfutár – melegen szoríták meg a jeles költő és szónok kezét.” Pedig e beszédnek egy nagy szépségét még nem tudhatták, hogy az, aki mondta, egész élete folyamán eszerint viselkedik majd. „Mi korántsem követeljük Magyarország föltámasztását – mondja e beszédében –, él az, s életének öntudatával bír; intézményeink megvannak, azokat erőszakkal elvenni mindig lehet, de visszaadni nem szükség, mert amint az erőszak megszűnik, mi ismét birtokában vagyunk alkotmányunknak.”
Beszéde további részében a belpolitikára nézve így nyilatkozik:
„Múlhatatlannak tartom annak kimondását, hogy a magyar nemzet a vele együtt élő nemzetiségeket a legszabadelvűbb bőkezűséggel kívánja részesíteni mindazon áldásaiban az alkotmányos szabadságnak, amiket saját maga élvezni óhajt, és ahol viszályok forognak fönn köztünk, inkább akar nemesen engedékeny, mint hatalmaskodó lenni, és mindenesetre be akarja bizonyítani, hogy a közelmúlt keserű napok alatt e tárgyban is tanult valamit. Továbbá, hogy a magyar nemzet semmi osztály, nemzetiség vagy vallásfelekezetre nézve kizáró vagy bezáró jogokat el nem ismer, hogy alkotmánya jótékonyságában mindenkit egyformán részesít, mert önmagát megbosszuló véteknek tartaná azt, hogy bármely osztályt vagy vallásfelekezetet előbb kizárnánk a polgárjogok teljes élvezetéből, s aztán polgár-erényeket követelnénk tőle, s ha azok a mi hibáink miatt annál hiányoznának, mi vétkünkért azokat ítélnők el. Végül, hogy a magyar nemzet teljes szabadelvűséggel kívánja mindazon kérdéseket megoldatni, melyeket az újabb idők szültek, s melyek még eddig alkotmányunkban tárgyalva nem lehettek.”

 (folytatjuk)

Hozzászólások
Szavazás
Mi a véleménye arról, hogy Sepsiszentgyörgyön a járványügyi vörös forgatókönyv lépett életbe?









eredmények
szavazatok száma 600
szavazógép
2017-07-01: Nemzet-nemzetiség - :

Sever Ioan Miu: Mit akarnak valójában a romániai magyarok

Amikor Dragnea meg akart egyezni az RMDSZ-szel, egyes románok megijedtek, hogy a magyarok el akarják lopni tőlünk Erdélyt. De hogyan is néztek ki ezek a követelések – román szemmel? Az RMDSZ nemrég kihasználta a Szociáldemokrata Párt (SZDP) szorult helyzetét (a saját kormánya ellen benyújtott bizalmatlansági indítványt), hogy egy sor kéréssel álljon elé abban a reményben, hogy az SZDP-sek teljesíteni fogják kívánságaikat az indítvány megszavazásáért cserébe. Sikertelenül. Dragnea enélkül is győzött. Mint várható volt, azon kommentárok mellett, hogy testvér, mekkora nagy kurva ez az UDeMeRájka, az interneten megjelentek a „meghalunk, harcolunk, Erdélyt megvédjük!” típusú reakciók is. Ehhez a politikusok is hozzáadták a magukét a Népi Mozgalom Pártjától és az SZDP-s nacionalistáktól egészen Iohannisig, aki fontosnak tartotta szóba hozni a senki által fel sem vetett autonómiát.
2017-07-01: Irodalom - Molnár Vilmos:

Czegő Zoltán: Katonabogár (Székely Könyvtár)

Czegő Zoltán Katonabogarának cselekménye nem egy konkrét, jól beazonosítható történelmi időszakban játszódik. Ez egyfajta időtlenséget, örökérvényűséget biztosít a regénynek.