regényrészletCzegő Zoltán: Katonabogár

2017. július 1., szombat, Irodalom

Úgy ment odébb a tél, ahogy az öreg Keresztes nagyapó, halkan. Február végén még lejött egy nagy hó, odalett az is napok alatt. Március elején már megjelentek az első virágok. Metszették a fákat, takarították a veteményeseket, a gyümölcsösöket, s haladt eléfelé, ha döcögve is, az élet.

  • Péter Alpár grafikájai
    Péter Alpár grafikájai


Délidő lehetett, amikor koldusforma ember caplatott felfelé a Bereken, a nagy vackorfánál megállott, nézte a falut, a búbos tornyot, azt a néhány házat, amely látszott. Leült, nekivetette a hátát a vackorfa öreg törzsének. Ha ki látta volna, azt hihette, aluszik, nyakába lógott az álla. Órát ha pihent, akkor fölállott s továbbment, Alszeg irányába. A Kenderesnél gyermekek nézték, senki sem ismerte, játszottak tovább. Ő ismerte mind a hármat. Azok csodálkoztak ugyan a lábbelijén, az egyik bakancs lehetett, a kapca kilógott, mert csak fél talpa volt meg, a másik lábán bocskor. Valami condra lehetett az a darab, amelyet kötél kötött a derekához, annak egyik ujja könyökből hiányzott. Inge nem volt, nadrágja is posztó, színtelenedett, szürke.
A Filepék háza előtt járt, amikor Emmus meglátta. Rettenetesen sovány volt és sárga, a nyaka csupa ránc.
– Jézus Máriám, Béla, te vagy-e az?
– Én vagyok, Emmus, én. Anyám él-e?
– Teremtő Atyám, Béla, Béla, hát hazajöttél? Hát a többi? Él, él édesanyád. Várjál, elkísérlek.
– Nem kéne... szégyent hozok reád így – mondta a legény. Akkor kacagott, de úgy, hogy közben fulladásig köhögte magát. Kacagott, leült a kapu melletti padocskára, a szakállszárítóra, s kacagott, köhögött s kacagott. Emmus berontott a házba, sikoltott, anyám, hazajött Akácos Béla, anyám, hazajött! Nekirontott a konyhaajtónak, arra volt fölakasztva egy meleg szvetter, azt magára kapta, az anyja is kiszaladt a kapuba, de már meghallotta a sikoltást Rebi néne is. Perc múlva már öten, tízen, húszan verődtek össze, kísérték a kétszázhúszból hazaérkezett Bélát. Kopasz volt, törölte izzadó homlokát egy rongy sapka alatt, csak ment, ment az anyja háza felé. Sikoltozva futott utánuk messziről Zsuzsa, a Székely Ignácéknitt való, sikongott végig, míg utolérte a menetet.
Az anyja kinn állott a kapuban, nézte a fiát, az egyiket a négy közül. Ráborult, hogy megtántorodtak mind a ketten, szinte ölben vitte be a fiát, az nem akart továbbmenni, leült a tornácban egy fejőszékre. Mocskos vagyok, édesanyám, nem mehetek bé így.
Az udvar megtelt. Mindenki kérdezett, nevek, sikoltások hangzottak el, a látvány volt riasztó, a falu egyik jó termetű legénye, koldus öltözékben, csontsoványan. Az anyja egyre azt kérdezte: apád? s a testvéreid? Lenke verte szét a tömeget az udvaron, mint mások is, ráborult a maradék legényre.
– Hát megszabadultok, ugye meg? S Dénkóék...? Az enyém, az enyém?
Eddig még egyetlen kérdésre sem tudott válaszolni. Nézett szét maga körül, nézte az arcokat és vicsorgott fogatlanul. Nézte a hatalmas eperfát az udvarban, nézte a galambdúcokat, megint az embereket. Lenke elment mellőle, leült a favágó tőkére, hallgatott, s tán ettől vagy valami mástól, talán a kíváncsiságtól, elhallgatott a nép. Hadd mondja, mondja, ha tudja.
Az anyja ült mellette, s esengve kérte a szemével, a könnyeivel kérte szótlanul, kérte az agyondolgozott két kezével, hogy mondja.
– Megmaradtam. Megszöktem.
Mindenki ajkán ott volt a kérdés, a forró kérdés: és a többi?
– Katonaság volt. Rengeteg katona. Mások, mások. Mink csak béöltöztetve voltunk, úgy, aztán ástunk mély sáncokat, bunkerokot... Szomjas vagyok, édesanyám...
És megfáradt a néhány szótól. Az anyja kancsó vízzel jött vissza.
– Egész nyáron. Egész őszön. Ástunk, térképen megmutatták, mennyit. Osztagban fektettek sokat. Hasmánt. Aztán a gödrökben... Megint hasra. Megint... Egy se maradt meg. Egy se.
Tömény rémületet megfogni, mint a lőcsöt. Megfogható a fájdalom, amely kirobban, mint az orgonabokor májusban. Megfogható az iszonyú döbbenet, mint a dér az ágon. Egyetlen sírás a népség. Mindenki. Voltak, akik a ház falának dőlve zokogtak, el is ájultak, elsőnek Emmus. Aztán még egy, Etelka, a Kereszteséké. Föllocsolták.
– Senki nem maradt meg, mire... Én úgy maradtam meg, hogy a fekvésből lekúsztam a folyóhoz, mert éppen nem volt semmi parancs. Lecsúsztam a vízre, mocskos voltam, mindenki az volt. Belébújtam a vízbe, egy loccsa­nás nélkül. A környéken a rengeteg idegen, s más-más egyenruhás katonából nem volt senki. Senki nem volt ott reggel óta, csak mi, feküdve. A parancs az volt, feküdve! Mostam a testem, mocskos volt mindenem.
Ivott a vízből, ismét köhögni kezdett rettenetesen, halálosan, kimeredt szemekkel, az anyja mondogatta, no, fiam, no, no, nyugodj meg, no, no.
Sípolva vette magához a levegőt. Hallani is fájt. Sípolt a torkában.
Csak megnyugodott.
– Akkor valami gép-e, miféle, elszállott fölöttünk, utána egy nagy dörrenés. Én még hamarébb lementem a víz alá. Féltem, vizet is nyeltem. Aztán feljöttem. Valami büdös volt, valami szag. Én vissza a vízbe megint... Ameddig bírtam. Aztán fel, s megint belé. Egy hang nem volt, hát kimásztam jó félóra múlva. Egy hang se. Egy mozdulat se. Csórén mentem a mi csapatunkhoz... Egy hang se... feküve. Egy élő se. Mind sárga s mind halott. Egy szálig.
Megnémult a nép.
– De előző este abban egyeztünk meg, hogy ha valaki megszabadul... valahogy. Szóval gondolkodtunk, hogy mi s mi... Hogy azt az üzenetet vigye, ha valaki... Másik Dénkó mondta el, annyit: mi innen soha meg nem szabadulunk, velünk kísérleteznek, mi innen soha, de ha valaki, akkor mondja meg a szeretőinknek, szüljenek gyermekeket, szüljenek gyermekeket, ez az üzenet... én átaladom most, hogy ez... Volt ott, aki azt üzeni, hogy ő a kürtőskalácsos, szép szál fiatalember, hogy ő, mármint a kürtőskalácsos üzeni annak a két lánynak, akik tavaly a vásárban, hogy szüljenek s neveljenek gyermekeket. Ennyi. A kürtőskalácsos, az. Meg Másik Dénkó, a Lenkéé. Egyebet nem. Ők ezt találták ki. Erősen fázom, édesanyám. Aludnék a csűrben, mocskoson, a szénában...
Kacagottforma, vigyorítottforma, úgy, amilyent nem láttak még a faluban soha. Mintha elaludt volna. Lenke odament, az anyjával felvették, bevitték. A nép nem mozdult. Mintha nem mert volna, igen, nem mert senki megmozdulni, nem mert senki kimenni a kapun. Üdő Márton a nyári konyhának támasztva a hátát ült a földön, mintha rágott volna valamit üres szájjal. Mozgott az álla le s fel. Nagy Mózsi állott mellette. Az öreg Czézár a nagy kapunak dőlve, veres szemhéján folyt le a könny, vagy mi. Senki nem mozdult. Emmus egy pokrócon feküdt a tornác előtt, szinte a pince szádában.
Akkor kijött Lenke a házból, volt, aki úgy emlékezett vissza erre, hogy úgy nézett ki, mintha megőszült volna, meg a haja is, az arca is. Nem szólt senkihez, csak nézett a felső lépcsőről, azzal elindult ki a kapun. Az anyja kézen fogta, úgy vitte az ő lányát. Két özvegy.
Elszivárgott a nép, mint a kiloccsantott mosdóvíz. A pap akkor érkezett, senki nem szólt hozzá, senki nem. A pap csak nézte a népet.
Azon a percen visszaemlékezett arra, hogyan szentelték fel falujában az új temetőt. A földet. Ő még gyermek volt. A valahogyan bekerített földet, hogy az lesz a temető. A nép akkor ilyen volt, mint ez a mostani, amelyik előtte, ilyen volt az a gyermekkori temetőszentelés, ilyen a nép, ha van arca a népnek, ilyen.
Akácos Bélát nem sokat zaklatták. Akinek volt szeme, látta, milyen állapotban érkezett haza. Anyjának mondta el, meg utána Üdő Márton bának, miféle élet volt ott, és azt is, hogyan vergődött haza.
– Nem volt nehéz koldussá vetkőzni magam. Abban az egyenruhában, ami aztán nem is hasonlított az itteni egyenruhákhoz, abban el nem indulhattam, lefogtak volna az első faluban, városban. Hát ilyen öltözéket szedtem magamra. A koldust nem faggatják, honnan hová megy, éhes-e, szomjas-e. Vagy adnak, vagy nem. Márton bátyám tudja-e, mi volt a legnehezebb a szökésben, az elindulásban? Az, hogy nem tudtam, hol vagyok, hol voltunk. Nem is ismertem az idegen faluneveket, nem magyarul voltak azok kiírva. Nekiindultam napnyugatnak, lesz, ami lesz. Kétszáztizenkilenc itteni embert, barátot, apámat s három testvéremet, másokat láttam zöldessárga arccal feküdni, holtan. Volt úgy, hogy valóságoson kívánkoztam közibük. Lefeküdni s aludni végre együtt, békében. Erőt az adott, hogy még fiatal voltam, most már öreg, huszonhárom évesen. És az, hogy hírt kell hozni, hírt kell hozni róluk! S a szívemben volt az az üzenet is, amit Másik Dénkó meg a kürtőskalácsos eszelt ki, hogy akik özvegy menyasszonyokul maradtak, szüljenek helyükbe gyermekeket. Jövögettem, jobban mondva mendegéltem nyugat felé, átal a hegyeken, akkor kezdtem magyar szót hallani. Tudtam már, merre járok. Háltam barlangban, csűrökben, sehol ki nem vetettek, de a házakba bé nem engedtek, úgy néztem ki. Egy-egy lópokróc, ételmaradék, néhány pénz került, hogy már mehessek. Sehol nem mondtam el, honnan jövök, hova megyek. Ez érthető, mert szökésben, ha elfognak, s ilyen egységből, mint amilyen volt a miénk, akkor nekem kámpec.
Néha megszólalt halkan az édesanyja, amikor ott volt Üdő Márton. Egyszer úgy foglalta össze az életét: – Se uram, se három fiam, az én életemet miszlikbe vágták.
Vagy tíz nappal azután, hogy Béla hazaérkezett, megjelent két fiatalasszony, karján egy-egy szépséges csecsemővel, a Könnyben Keresztelt Istvánok voltak azok, bekérezkedtek Bélához, az édesanyja szeretettel s örömmel fogadta a kicsiket, a két anyát. Árvának született a két Istvánka, mert mindkét fiatalasszonynak ottveszett az ura. Béla odaült, simogatta a kezecskéjüket, dédelgette. Az apjukról nem mondott egy szót sem.
– Két kicsi emberélet. Sokat járt a fejünkben, kipusztul-e a falu, hova hányódnak a lányok, asszonyok, ha nem lesz gyermek. Ez a kettőcske született csak utánunk? Édes kis bogarak, katonabogarak. Né, kacag az aranyos kicsi katonabogár.
– Azt szeretnénk – mondta Margit –, ha gyermekeidnek tartanád őket, csak úgy. Hogy apjuk lennél, ha nem is az igazi. Játszogatnál velük, s mondhassák neked, hogy apa, apám. Ha beleegyeznél... és édesanyád is?
Béla szeme megnyílott, nézte a két szép fiatal­asszonyt.
– Már hogyne! Két szép fiam lett egyszerre. Hátha megélek ezzel a gazdagodással, hátha még meg is gyógyulok velük! És érettük!
– Aztán ahogy tudunk, segítünk nektek... semmi örökségre nem gondolunk, csak arra, hogy legyen... legyél az apjuk, aki magához fogadta s... magához engedi őket. Hátha neked is könnyebb lesz.
Béla arra gondolt, én örökbe is fogadnám mind a kettőt, hiszen már csak ketten maradtunk édesanyámmal. De ki tudja, meddig élek ilyen állapotban! Azt mondta egy ember, aki szóba állt velem s pénzt is adott, hogy ez skorbut, hogy egy fogam se maradt egy év alatt. Kétszeres árvák lennének velem s aztán utánam.
A két anya azzal búcsúzott, hogy akármikor mehet a fiaihoz, amikor akar, mert könnyben keresztelődtek, legyen apjuk az Istvánoknak.
Üdő Márton volt az egyetlen, aki meg merte említeni: hátha elmegy a híre, hogy hazajöttél, s utánad riasztanak.

Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket! Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Szavazás
Részt kíván-e venni a június 9-i európai parlamenti választásokon?









eredmények
szavazatok száma 775
szavazógép
2017-07-01: Irodalom - Molnár Vilmos:

Czegő Zoltán: Katonabogár (Székely Könyvtár)

Czegő Zoltán Katonabogarának cselekménye nem egy konkrét, jól beazonosítható történelmi időszakban játszódik. Ez egyfajta időtlenséget, örökérvényűséget biztosít a regénynek.
2017-07-01: Irodalom - :

Arany János: Monda Lajos, a nagy király... (betét a Toldi estéje Ötödik énekéből)

Monda Lajos, a nagy király:
Eredj szolgám, Laczfi Endre,
Küldj parancsot, mint a villám,
Köss nehéz szablyát övedre:
A tatártól nagy veszélyben
Forog Moldva, ez a véghely:
A tatárra veled menjen
Tízezernyi lófő székely.