Egymásba fonódó határok
Az egykori magyar királyság határai elválaszthatatlanok a Szent László-ciklusoktól (falfestményektől), utóbbiak fellelhetősége még most is mintegy vonalszerűen követi a középkori Magyarország határait. A török-tatár pusztítások nyomán csaknem középkori emlék nélkül maradt Dél-Alföldet leszámítva szinte nincs olyan, egykoron a magyar uralkodók jogara alá tartozó terület, ahol a legendával ne találkoznánk – állítja Kollár Tibor orvos, a középkori magyar építészet egyik elkötelezett, mondhatni megszállott híve előadása zárásaként. A több kiadást megélt, Dél-Magyarország középkori emlékeit összegző tanulmánykötet szerkesztője kitekintővel érkezett Gelencére, az elpusztult és máig látható fel- és délvidéki Szent László-falkép­emlékekről értekezve. Utóbbi igen szomorú képet mutat, egy olyan vidéket, amely lakóinak bele kellett törődniük: „egy morzsányi középkort is értékelniük kell”. Említésre érdemes ugyanakkor, hogy Horvátországban a viharos évszázadok ellenére fennmaradtak a Szent László-legendaábrázolás egyes emlékei (falfestmények), például Újhelyszentpéter román kori templomában. Figyelemre méltó az is, hogy a horvátok büszkék arra: a Szent László-ciklusok az ő templomaikban is megjelennek, és fennmaradásukról is gondoskodnak.
Felvidék szerencsésebb – fűzte tovább mondandóját Kollár Tibor –: a kakaslomnici Árpád-kori templom a Szent László-legenda falképeken történő egyik legrégebbi és legszebb megjelenítését rejti, amelyen a ciklus két jelenete látható, de nem ez az egyetlen település, amely legendaábrázolással büszkélkedhet. A kakaslomnici ábrázolás már csak azért is jelentős, mivel meghonosította az italo-bizánci stílust, amely a székelyföldi templomok falfestményein is visszaköszön, egyebek mellett a gelencei Szent László-ciklus és a Passió képein. A szomorú oldala sem hiányzik a történetnek: Csehszlovákiában is lezajlott egy, a romániaihoz hasonló – sokkal kevesebb nyilvánosságot kapott és jóval korábbi – kommunista falurombolás, ennek több templom esett áldozatául. Ide tartoznak a lichtowi mesterséges tó helyén egykor álló falvak, míg a másik a Szepességben a ma már nem létező Ruskin nevű falu. Az itt egykor fellelhető emlékek mára csak a pozsonyi műemlékvédelmi hivatal fényképfelvételein csodálhatóak.

A szent király kultusza – a legitimitás eszköze
A dinasztikus szentek – István, Imre és László – már viszonylag korán a mindenkori magyar uralkodó jogos trónigényének kifejezési eszközévé is váltak, ezért az Anjou-kortól egyre gyakrabban jelennek meg különböző ábrázolási formákban – Weisz Attila egyetemi oktató, valamint Szekeres Attila István heraldikus előadásainak egybehangzó megállapítása ez. A magyar szenteket az Árpád-kor végén kezdték el tisztelni, ekkor jelennek meg az első írásos emlékek, valamint szintén ehhez az időszakhoz köthetők az első ábrázolások is. A dinasztikus szentek ilyetén megjelenése az Anjou-kortól válik gyakorivá, a magyar trónt hosszas próbálkozás után megszerző, az Anjouk nápolyi ágából származó uralkodók Árpád-házi szent őseik minél gyakoribb emlegetésével, megjelenítésével igazolták jogukat (dicső származásuk folytán) és rátermettségüket a korona viselésére. Dinasztiájukhoz kö­tődnek a középkori magyar bronzszobrászat legjelentősebb alkotásainak tartott királyszobrok (a Kolozsvári testvérek művei), amelyek a nagyváradi székesegyház előtt álltak a város 1660-ban a török által történő lerombolásáig. A dicső szent ősökre való gyakori visszautalást Luxemburgi Zsigmond király, a Jagellók, a Habsburgok, Szapolyai János és a Báthoriak is gyakorolják – a Szekeres Attila István előadásában felmutatott érmék is ezt igazolják, illetve a kultusz a huszadik századig végigkövethető a numizmatika vonalán és a címertanban. Jelenleg több, Szent László nevét viselő település címerében jelenik meg a lovagkirály vagy fő attribútuma, a csatabárd ábrázolása.

A templommentő falképek
A mára már méltán híres Szent László-ciklus, valamint a Passió jelenetein túli értékek világába kalauzoló Jánó Mihály művészettörténész sajnálattal állapítja meg előadásában: nagyjából 120 év alatt lassan gyarapszik az, amit már nem lehet megmutatni a gelencei Árpád-kori templomban. Ő maga is csak Huszka József egykori rajztanár (a templom feltárója Nagy Balázs történésszel közösen) akvarelljeit hívhatja segítségül a Szent Jakab-, illetve alexandriai Szent Katalin-legendák ciklusai­ra emlékezve. Huszkáék idején – 1882-ben – még viszonylag épen feltárhatóak voltak ezek a falfestmények, illetve mások is, sok közülük azóta teljességgel eltűnt. Jánó Mihály egyúttal felidézi: a falképek voltak a templom megmentői, a falu már 1802-ben lemond a romos épületről, majd Huszkáék hatására a huszadik század elején már a megmentéséért száll síkra maga Majláth püspök is. Most viszont sürgős beavatkozásra szorulnak – legalább a megtisztításukat el kellene végezni.
Előadása egyben fontos adalék a Szent László-ciklusok lényegéhez: „a legenda képsorát soha sem szabad önálló entitásként kezelni. Általában más – bibliai – történetekkel párban jelenik meg ezek szerves része: nem egy profán történet, hanem egy keresztény király harca a pogányság ellen. Az ábrázolás mindig összhangban történik egy olyan szenttel, aki mártírhalált halt hitéért. A nemzeti öntudat fenntartásának erős eszköze a László-legenda, de ne feledjük: egységes keresztény hitvédelmi mondanivalója van.” Gelencén ugyanez tetten érhető – Jánó szerint –, rá­adásként a Passió és a legenda jeleneteinek üzenete azonos, sajátos párhuzammal játszik az egykori alkotó: a jeruzsálemi bevonulás, László kivonulása, illetve a keresztre feszítés és a lefejezés jelenetei a beszédes példák.

Oltárok és jezsuita „vizsgafestmények”
Tévhit, hogy a Szent László-ábrázolás főképp a középkori falfestményeken jelenik meg, ezzel szemben, amennyiben összeszámolnánk, kiderülne: a barokk korból (17–18. század), illetve a 19. századból messze jelentősebb számú emlék maradt fenn – ezt Mihály Ferenc, a gelencei templom kazettás mennye­zetének restaurátora állítja oltárokról szóló előadásában. Kovács Zsolt egyetemi oktató szavai is ezt erősítik meg, ő a szent királyok 18. századi egyházművészeti ábrázolásainak igen változatos kolozsvári világába kalauzol, amelynek hatásai ma több székelyföldi templomban is megcsodálhatóak. A Kovács Zsolt választotta korszak már csak azért is meghatározó, mivel ekkor jelennek meg erőteljesen azok az ábrázolásmódok, amelyek a kisdedet ölében tartó Szűzanya (Magyarok Nagyasszonya – Patrona Hungariae) mellett jelenítik meg a három magyar szent királyt, illetve a Szent László-ábrázolások között elterjed (mások mellett a korábbi csatabárdos lovag helyett) a magyar címerpajzson rózsafüzéres kardját Máriának felajánló király. Ezt a korszakot megelőzően jobbára csak Szent István királyról készültek jogar- és koronafelajánlást illusztráló ábrázolások.  Kovács Zsolt ugyanakkor a kor egyházi életének meghatározó intézményében, a kolozsvári jezsuita kollégiumban készült úgynevezett „vizsgafestményekről” is szól. A Nyugat-Európából átterjedt divat szerint a jezsuita kollégiumban a vizsgákat egy védőszentnek ajánlva tették le a diákok. Ez gyakorlatban úgy érvényesült, hogy egy nagy méretű festmény előtt vizsgáztak. Az alkotások témája gyakran a magyar szent királyok – eltérő ábrázolásmódban. A gyakorlat a Ferenc-rendieknél is megjelenik.
A középkori fennmaradt szárnyas oltárok nagy része a később evangélikussá lett szász vidéken található (a két ismert, Szent Istvánnal közös Szent László-ábrázolást hordozók), és kisebb hányada a Székelyföldön – tisztázza Mihály Ferenc. Utóbbi térségben nem maradt fenn Szent László-ábrázolás.
Szomorú, hogy a nagy központokban – Kolozsvár, Gyulafehérvár, Marosvásárhely – nincs sem­milyen emlékanyag. A reformáció beálltával Erdélyben az oltárépítés nagyjából száz évig szünetelt. A 17. század közepén újraindul, egyrészt az evangélikus szász vidékeken, illetve Székelyföldön, ahol a katolikus vallás gyakorlása fennmaradt. Az újrakezdéskor már nem jellemző a magas fokú szobrászat, festészet, asztalosmunka együttállása. A régi oltárokat másolják, de szaktudásban alulmaradnak.

A mentés dilemmái
A restaurálás örök nagy kérdése: mennyire lehet beavatkozni? – vetették fel Kiss Loránd és Pál Péter, a világörökség részét képező székelyderzsi unitárius templom Szent László-ciklusának (az egyik legismertebb falkép) restaurátorai. Előadásuk magára a hat évet felölelő munkára terjed ki a székely és szász elemeket sikerrel ötvöző templom Szent László-ciklusán, melynek eredményeképp egy mára már élvezhetőbb látványvilágú értékkel találkozhatunk, a folyamat ismertetése viszont nem lehet teljes a szakmai viták ismerete nélkül. Következtetésük egyszerű: reverzibilis, magát az emléket alapjaiban nem módosító munkát végeznek, még akkor is, ha ennek eredményéről egyeseknek kétségeik vannak.
A konferencia nyitottságát jellemezendő meg kell még említeni Balázs Lajos egyetemi tanár, néprajzkutató előadását, amelyben a gelencei templom falképeinek a reformáció környékén történő, egyébként indokolatlannak tűnő levakolása mögött rejlő egyik okként – a magzat- és az anyaféltéshez kötődő – népi tilalmakat azonosítja, csíkszentdomokosi kutatásait véve alapul, valamint Hegedüs Csilla, az RMDSZ kultúráért felelős ügyvezető alelnöke az épülőben lévő Szent László-örökség-út bemutatóját. Utóbbi a lovagkirály emlékét őrző települések egyfajta hálózatát jelenti, amely kiadványokban, egy alaposan adatolt honlapban, illetve magában a Székelyföldtől Magyarország délnyugati határáig terjedő, elsősorban virtuális útvonalban jelenne meg.