Amikor megindult a magyarországi folkturizmus Csángóföldre, megéreztük, hogy eredetünket megyünk keresni, és olyan gazdagságban kaptuk meg, ami mindannyiunkat váratlanul ért. Visszafele úton és különösen Budapestre érve úgy éreztük, zarándokúton voltunk, ami után a városi lét már nehezen elviselhető.
Ebbe a világba mi mind visszavágytunk, de Antal Imrének élete egy pontján elviselhetetlenné vált a diktatúra fojtogató légköre a szűk gyimesi völgyekben. Festőként és rajztanárként sem engedte kibontakozni nemzetközi szinten a rendszer, ami végül alkotói munkásságának leállásához vezetett. A sötét korszakban egyre szaporodtak a téli tájképek, a magányos, kopasz fák egy fekete-fehér világban.
A rendszerváltozás ebben a helyzetében érte el, és nyitotta ki számára a világot. Ebben a kibontakozásban némi része édesapámnak, Németh Gézának is volt, aki műgyűjtőként és lelkészként is új impulzusokat és kapcsolatokat tudott adni neki. 1991-ben pedig Makón, a művésztelepen szárnyra kel. Antal Imre szűk, lehangoló szürreális expresszionista világából, ami megfelelő stílus volt Trianonra adott válaszként, kezdett kinyílni egy fényekkel teli absztrakt világra, amely mégis visszatér a formákhoz. Ennek a világnak a forrása Gyimes volt: a táj, az otthon, az emberek, a katolicizmus, a szokások. Képeit is áthatja a szakralitás, az ég és a föld összekapcsolódása csakúgy, mint a csángó ünnepeket és hétköznapokat. Ebben az immár nem szűk, hanem otthonos világban jelenik meg az egyetemes emberi, de úgy, hogy konkrét marad a maga népi vallásosságában és környezetében. Antal pályája csúcsán úgy lesz absztrakt, hogy végül konkrét marad. Zarándokútja a mélység után az ég, a fény felé emelkedik, és ide emeli a Gyimes világát is.
Németh Zsolt
