A Zakariás Zalán rendező választotta megoldás azonban jónak bizonyul: több különböző fordítást vesznek figyelembe, a mai korba és világba helyezik a történetet, és ez a nyelvi világon is érződik, a helyzetkomikumra teszik a hangsúlyt, eltérnek az eredeti szövegtől — így aztán még Ferenc József császár híres szavai (,,Minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel meg vagyok elégedve") is elhangzanak a balkáni külvárosban játszódó történet során. De mennyire balkáni is ez a külváros, vajon nem hasonlít-e kísértetiesen mai, székelyföldi világunkra? — mintha állandóan ez a kérdés motoszkálna a rendező fejében.

Ezért a szokatlanul nagyszámú kellék, amelyek között olyannyira otthonos tárgyak is vannak, mint a televízió — amelyben természetesen focimeccset és politikai vitaműsort sugároznak —, a kazetofon, a mobiltelefon. Érdekes kavalkádja ez a kellékeknek, hiszen a legmodernebb tárgyak mellett jelen van a varrógép is — mintha csak egy külsőségeiben átalakuló, lényegét, szokásait, gondolkodásmódját tekintve azonban változatlan világba csöppentünk volna, amelyben az átalakulást elsősorban a divat diktálja, nem véletlen, hogy Titirică kereskedő (Szekrényes László) háza is egy építőtelephez hasonlít. És talán ezért az interaktív kapcsolat, amely néző és színész között megteremtődik. A közönség három oldalról veszi körül a színészek terét, szinte körbeöleli azt, ráadásul az előadás még a helyek elfoglalása előtt elkezdődik a tökmagozó Nae Ipingescu rendőrbiztos (Nagy Attila), valamint a nézőket útbaigazító kereskedő jelenlétével. A nézők bevonása nem csupán ennyiből áll: a legváratlanabb helyzetben felgyúlnak a fények, a színpadon játszók pedig kibújnak szerepükből, tüzet kérnek a közönség egy-egy tagjától, beszélgetnek velük, tökmagot adnak.

Ennek a viszonynak a szerepe pedig nem lehet más, mint kimozdítani a közönséget a nézői kényelemből, kissé megrázni, felébreszteni, hogy elgondolkodjék: ugyan miben is különbözik világa attól, amit Caragiale több mint egy évszázada oly maró gúnnyal ábrázolt. De ugyanez a célja a kellékek használatának, a szöveg aktuális kontextusba helyezésének is — mindez pedig a rendezői koncepció egységességére, kidolgozottságára vall. Persze, ez sem lenne elég a fergeteges komédiához, ha nem lenne jó a színészi játék. Az M Stúdió művészei azonban bebizonyították: szöveges előadásban is megállják a helyüket, mindannyian jól játszottak, emlékezetes marad például az állandóan hisztériázó Zicát alakító Nagy Eszter játéka is.