A főkirálybíró és a mezővárosok között kirobbant háborúskodásnak többféle oka is volt: 1845-ben olyan rendelkezést hoznak, hogy a szék területén lévő hidak javításához a városok is járuljanak hozzá, melyet ezek súlyos sérelemként értékelnek, ezért ellenszegülnek a főkirálybírói akaratnak. A szék vezetése a városi bírák megválasztásán jelen szeretne lenni, a városok vezetése ezt szükségtelennek tartja. A városi bírák a főkirálybírói szemlélet szerint széki és főkormányszéki alárendeltségűek, a városok viszont csak ez utóbbit vállalták. A legkiélezettebb helyzet Kézdivásárhelyen alakult ki, ahol az ellenségeskedést csak fokozta az a hatalmi megnyilatkozás, hogy a főkirálybíró a város pénzügyi számadásának ellenőrzésébe és ezáltal vagyonjogi helyzetébe is bele kívánt avatkozni. Kor-igényként fogalmazódik meg a közösségek számára az önálló, autonóm létszükséglet, saját belső ügyeik idegen beavatkozás nélküli intézése. A szabadságharc kitörését megelőző hetekben pedig már a liberális szellemiség térhódítása észlelhető. 1848. április 14-én a kézdivásárhelyi önkormányzat a bíróválasztást az összes polgár bevonásával szerette volna demokratikus alapokra helyezni. Ez a követelés már a lakosság teljes bevonásával számol a közügyeket érintő kérdésekben.

Demeter József sepsiszentgyörgyi főbíró sem képes napirendre térni a főkirálybírói gáncsoskodások fölött. 1843. július 3-án vetette papírra a következő sorokat: ,,Sepsiszentgyörgy elejitől fogva függetlenül kormányozta magát kiváltságlevele s hazai törvényeink szellemébe, s a városi polgárok között keletkezett minden politikai tárgyban a városi főbíró szokott minden külső befolyást kirekesztőleg, elhatározólag mindent igazítani és a peres tárgyak csak birtokon kivül mennek, ha csakugyan mennek feljebb. Megvallom szégyenemre, s főképpen a főbírói tekintély hanyatlását elősegítő ténynek látom lenni, hogy a főkirálybíró úgy akármelyik panaszló ügyében annyira beleereszkedni méltoztatik, hogy legalább a tárgy megvizsgálásáig függőben kivánván tartani a célban és munkában vett tárgyak elintézését, ezáltal a különben is körülményeink miatt lassan haladó ügyek igazgatását még késleltetné." A főkormányszék a városok önállóságát csak olyan mértékben támogatta, amilyen mértékben ezek érdekeivel nem ütköztek. Az 1844. május 6-án kiadott központi utasítás megszabja a főkirálybírói függés mértékét: ,,miszerint, hogy a közigazgatás azon városokban a helybeli tanácsok által helyesen vitessék és az elejibe viendő méltó panaszokat orvosolja, hogy a dolgok állásához képest a tapasztalt rendetlenségeket a kormányszéknek jelentse fel".

Kézdivásárhely a városi önállóság folytonos sorvasztása miatt, na meg a szék zaklatásaitól való menekülésként és azon régi vágya érvényesítése végett, hogy a határőr katonai szolgálattól a lakosság megszabaduljon, nem utolsósorban pedig kézműipara és kereskedelme fejlődése érdekében az országgyűléstől szabad királyi várossá tételét kérvényezte. 1846. augusztus 10-én Háromszék közgyűlése is megvitatta a beadványt, és a következő kedvezőtlen határozatot hozta: ,,Kézdivásárhelynek a királyi városok sorába emelését érdeklő folyamodásának mondjanak ellent, nem lehetvén a Székelyföld természetét ezáltal változtatni, egyébiránt sem lévén azon közönség semmi tekintetben arra képesitve, hogy királyi várossá felemelkedhessék."

Horváth Albertnek szembe kellett néznie a társadalmi élet minden területét átfogó változtatás igényével. Mindenütt mást, újat, haladóbbat szerettek volna bevezetni. Elemi erővel hat Erdély és Magyarország egyesülésének a szükségessége, továbbra is hangsúlyosan merül fel a székely határőrség megreformálásának a kérdése, de az ősi székely szolidaritás eszméje is felszínre kerül. Az összehangolt, egész Székelyföldre vonatkozó közös cselekvés és az egységes fellépés kialakítása érdekében a jó emlékű Székely Nemzeti Gyűlések feltámasztását sürgetik. 1841-ben Csíkszék jött a javaslattal: a rendek adnák országgyűlési követeiknek utasításul, ,,hogy az eddigi szokás szerint a hivatalába legöregebb főkirálybiró által összeszolitandó Székely Nemzeti Gyüléseket gyakorolják". 1846-ban Háromszék követeit látta el olyan utasítással, hogy ha Marosszék indítványozná a Székely Nemzeti Gyűlések újbóli szervezését, pártolják, ha amazok nem hoznák ezt szóba az országgyűlésen, úgy tegyék meg ők.

Az 1840-es éveket a nemzeti öntudatra ébredés évtizedének is nevezhetjük. Ennek egyik megnyilvánulási formája a magyar nyelv használatának a társadalmi, politikai élet minden területére való kiterjesztése lett volna. A sepsiszentgyörgyiek például nem hajlandóak a brassói tanáccsal németül levelezni, a határőrség keretein belül is kérik a magyar nyelv hivatalossá tételét a német mellett. 1846-ban az országgyűlési követeket így bocsátják útra: ,,hogy semmi sem hasznosabb, mint egy nemzetnek a léte biztositékáért, nyelvéért harcolni, igyekezzenek tehát minden módot felhasználni arra, hogy a magyar nyelv diplomáciai állását, melyből törvény által soha ki se szoritatott mentül elébb visszakapja, s ezáltal nemzeti létünket szilárd alapra gyökereztetni törekedjenek".

Horváth Albert az 1848-as forradalom és szabadságharc kezdetétől az önvédelem kihirdetéséig mindenki felett álló, az események központjában lévő tejhatalmú vezetője volt Háromszéknek. Nem volt könnyű dolga, mert a társadalmi feszültségektől terhes légkörben a tapasztalt tisztviselői gárda több tagja is lemondott hivatalából. Ebben a helyzetben mindennél fontosabb volt a társadalmi béke és nyugalom fenntartása. A cél érdekében együttműködésre szólítja fel a szék minden lakóját, nemzetiségét, egyházi szervezetét. Az alkirálybíróktól feltétel nélküli engedelmességet, fegyelmezettséget kíván, az utasítások maradéktalan végrehajtását várja el tőlük. A békés változások híve, a fennálló rend nem tettleges, csak törvényes eszközökkel változtatható meg — mondja beosztottjainak. Horváth Albertet méltán nyugtalanította a két elégedetlen társadalmi osztály kedélyállapotának romlása. Tartott az erőszakos cselekményektől, az alkotmányos eszközöktől való eltávolodástól. Császárhűség és a hatalom kiszolgálása vezérelte tetteit.

Az idő múlásával az addig magabiztos vezető intézkedéseiben az elbizonytalanodás jelei fedezhetők fel. A forradalmi hangulat növekedésével ellenzőinek tábora is sokasodott. A hatóságok és a lakosság közötti ellentétek fokozódtak, és az erőszakos cselekedetek megszaporodtak, a jobbágyság több helyen is megtagadja a robotot, sőt, földfoglalásokra is sor kerül. Nem meglepő ezért tehát, hogy Teleki József kormányzó a május végén kezdődő országgyűlésen való részvétel alól Horváth Albertet felmenti, mondván, hogy ilyen feszült helyzetben otthon a helye. A hatalom fél a népharag kiterjedésétől, tart a népgyűlések szervezésétől és minden olyan nagyobb szabású gyülekezéstől, amely tömegeket mozgathatott volna meg. Horváth Albert szabadságharc-ellenes magatartása akkor vált nyilvánvalóvá, amikor az agyagfalvi Székely Nemzetgyűlés után, a császári haderővel történt összecsapást követően a Habsburg-ellenes fegyveres önvédelem gyakorlati jellegű kérdéssé vált. Horváth főkirálybíró a megadást sürgetők élére állt, ennek ellenére olyan ellenforradalmi szerepet, mint például Daniel Imre, Bardócszék alkirálybírója, nem vállalt. Ettől fogva, noha továbbra is a szék hivatalos vezetője, és ennek folytán bekerült a szabadságharc polgári testületeibe, konzervatív magatartása következtében hatása az események alakulására elenyésző.

A szabadságharc idején tanúsított császárhű magatartását, a királyi udvarhoz való ragaszkodását az ellenforradalmi időszak alatt megfelelőképpen hasznosította, ellentétben a szabadságharcosok széles táborával, akik kivégzőosztagok előtt fejezték be életüket, vagy börtönbüntetéssel lakoltak rebellis magatartásuk miatt. 1859. május 22-én Horváth Albertnek adományozták a császári és királyi kamarás és helytartósági tanácsnok címet, valamint a Szent István-rend lovagjának keresztjét. 1859. november 29-én dicséretes szolgálataiért bárói címmel jutalmazzák, és ősi delfines címerében megerősítik. Időközben Marosszék főkirálybírájának nevezik ki. 1866. december 31-én a meglevő címek és kitüntetések mellé — hosszú szolgálata alatt szerzett érdemeinek elismeréseként és az uralkodóhoz való hűségéért — a belső titkos tanácsosi méltósággal jutalmazzák. 1874-ben elhunyt, és már nem érhette meg, hogy az ország főúri családjai közé emeljék. A széplaki báró Petrichevich családot az örökös főrendi házi tagsági jogosultsággal bíró főrendiek sorába helyezték.

Másfél évszázad történetének mérföldkövei elevenednek meg a főkirálybírák életének és sorsának megjelenítésével, melyben benne foglaltatik az idegen katonai szervezet ráépülése a civil társadalomra, a lakosság pusztító háborúkban való részvételre kényszerítése, a nem katona népesség ezalatt pedig a harcosok széles táborának kiszolgálását végzi. Békeidőben mindenki végzi a gazdálkodásból ráháruló feladatokat, az életfeltételek szűkre szabott keretei között. A főkirálybírók a szék főközjogi méltóságaiként, a központi hatalom megbízottjaiként, minden fontosabb esemény cselekvő résztvevőiként és döntéshozókként hatottak a térségben uralkodó közállapotok tehetségük és lehetőségeik szerinti alakítására. Olyan élethelyzetek is adódtak, amikor hatalmuk és tekintélyük sem volt elegendő ahhoz, hogy a császári elvárásoknak megfeleljenek. Ha a nemesség érdekei ütköztek a hataloméval, mindenféle erőltetés és ráhatás ellenére is elutasítják a felülről kiosztott parancsot. A lakosság döntő többségét kitevő katonarendiek és jobbágyok a közteherviselés minden keservét elszenvedik, ezek pedig a háborúk idején az elviselhetetlenség határát súrolták.

A főkirálybírói hivatal helyben lakáshoz volt kötve, de a megválasztott személyek nem mindig laktak a szék területén, viszont birtokokat és lakóépületeket itt is bírtak, és az előírásoknak ilyenformán legalább részben megfeleltek. Az esetek döntő többségében a főnemesi osztály grófi vagy bárói rangú képviselői töltik be a posztot, de arra is van példa, amikor titulus nélküli nemes embert helyeznek a szék élére.

A felettes hatósággal kialakított viszony az illető vérmérsékletétől, simulékonyságától, elsősorban viszont közigazgatásbeli jártasságától függött. A széki adminisztráció nem megfelelő irányítása előbb vagy utóbb pirongatást, megdorgálást, végső esetben pedig akár elbocsátást is eredményezhetett.

Az önkormányzatiság gyakorlása a székgyűléseken, a városi önigazgatásban és a falvak saját, belső mikrovilágukra vonatkozó határozatai és törvényei működtetésén keresztül érvényesült.