„A fiataloknak áll a világ” – tarja a köznyelv. Sokan hasznot húznak ebből a felismerésből: a reklámszakma, a divatipar, a médiavilág producerei, sportcikkgyártók, élelmiszeripari multik, politikai pártok, zenekarok és sportegyesületek. Mindannyian éppen a fiatalokat szeretnék megnyerni maguknak. A gyerekek és fiatalkorúak ugyanakkor szinte mindenre nyitottak. Olyanok, mint a frissen szántott föld, amely minden a magot, mind a búzát, mind a bogáncsot magába fogadja. Vajon mi, szülők mit közvetítünk a fiatal nemzedéknek az élet alapjaira, tartalmára és céljaira nézve?
A legtöbb szülőnek magától értetődő, hogy gondoskodjon gyermekei anyagi természetű szükségleteiről, és a lehető legjobb iskolai képzést biztosítsa számukra. Eközben azonban némelyek figyelmen kívül hagyják, hogy csemetéik testi és értelmi fejlődése mellett létezik egy harmadik, szellemi dimenzió is. A cseperedő fiataloknak választ kell kapniuk az élet alapvető kérdéseire: Honnan jövök? Miért élek? Merre tartok?
Ez manapság minden, csak nem egyszerű. Posztmodern, pluralista társadalmunk lassan már semmibe veszi az élet alapvető rendjére vonatkozó útmutatásokat, mint az élethez való jog, az elkötelezett kapcsolaton alapuló házasság, az apából, anyából és gyermekből álló családot is elavultnak próbálják beállítani. Az olyan keresztény erényeket, mint a becsületesség, alázat, irgalmasság és áldozatkészség, megkérdőjelezik vagy átértelmezik. Így manapság már nincsenek minták arra nézve, hogy miként alakítsuk az életünket, ennélfogva hiányoznak a világos nevelési célok is.
Ez mind a szülőknél, mind a gyerekeknél egyre inkább a tájékozódás hiányához vezet: egyfelől a szülők úgy érzik, a nevelés túlzott követelmények elé állítja őket, ezért örömest átengedik a bölcsődéknek, óvodáknak és iskoláknak.
Másfelől a gyerekek nem tudnak szilárd tartásra szert tenni, bizonytalanok, és a sokuk esetében jellemző anyagi bőség ellenére szenvednek a belső ürességtől. Mivel nincs olyan jövőképük, amely értelmes, beteljesült életet ígérne nekik, sok fiatal a számítógépek digitális álomvilágába menekül, leissza magát a bulikon, és egyre korábban nyúl kábítószerhez.
Így aztán nem meglepő, hogy a gyógyszer-, drog- és alkoholszenvedély, a bűnözés, az erőszak és öngyilkosság egyre nagyobb méreteket ölt, a nevelőotthonok, pszichiátriai intézetek és börtönök egyre zsúfoltabbak, a szociális intézmények pedig mind túlterheltebbek.
Igen, és hiszem, hogy mindezeket a folyamatokat az egészséges családokban meg lehet állítani. Mert aki nevelni akar, annak tudnia kell, hogy milyen irányba próbálja terelgetni csemetéit. A pedagógia szó szerint ezt jelenti: a gyermek vezetésének művészete. Ezért adódik a kérdés: hová vezessen tulajdonképpen a nevelésünk?
Azoknak a szülőknek, akik például keresztény szellemben szeretnék nevelni a gyermekeiket, szembe kell nézniük azzal a ténnyel, hogy a Biblia egy másfajta emberképet, ennélfogva pedig más nevelési célokat állít elénk, mint a humanista, emancipációra épülő pedagógia. Utóbbi abból a feltételezésből indul ki, hogy az ember természetétől fogva jó, és csak a rossz külső behatások rontják meg. Ezzel ellentétben a Biblia sehol nem beszél az emberben meglévő „jó magról”, hanem inkább azt hangsúlyozza, hogy az emberben a bűn befolyása alatt megvan a hajlam, hogy rosszat tegyen, és minden neveléssel kapcsolatos fáradozás legfőbb célja: segíteni a gyermeket és fiatalt, hogy bizalmon alapuló személyes kapcsolata legyen a Teremtővel és a Megváltóval, Jézus Krisztussal.
Ezért a keresztény gyermeknevelés elsősorban a térdeken zajlik, a szülők úgy tudnak leginkább befolyással lenni gyermekeikre, ha csendes, kitartó hittel, teljes imádságban kérnek rájuk áldást.
Kertész Tibor
(folytatjuk)
