Történt, hogy az egyik tévé riportere kimondottan irritált hangnemben rászólt a városvezetőre – aki éppen az elnökkel lefolytatott rövid találkozón elhangzottakról számolt be –: legyen szíves, röviden és egyben részleteiben mondja el, mit jelent a nem etnikai alapú, területi autonómia, amit a székelyföldi vezetők az államfőnek is felvetettek. Antal Árpád válasza egyszerű volt: nem az országhatárok megváltoztatásáról van szó, senki nem piszkálja az állam szuverenitását, jólét és fejlődés a cél a térség lakóinak, nemzetiségi hovatartozás nélkül. A riporter nem hagyta magát, szerinte általános mondatok repkednek, a „nézőiknek” ez nem mond semmit, konkrétumokról beszéljen. Az elöljáró ez alkalommal egy – egyébként logikus – válasszal szolgált: olvassák el azt az autonómia-tervezetet, melyet az RMDSZ kidolgozott. A médiamunkás reakciója több mint meglepőre sikeredett: a nézők nem olvasni szeretnének, hanem hallani akarják (feltehetően a hírtévéből), hogy miről is van szó. A moldvai nézőknek fogalmuk nincs, miről is beszélnek, „nem olvasnak”, amint neki sincs ideje végigrágni magát a szövegen. Neki, igenis, mondják el!
Fültanúként döbbenten távoztam a helyszínről. Az elhangzottak ugyanis több eddigi dilemmámra megadták a választ, és egyben igen szemléltető keresztmetszetét is nyújtották az etnikumközi viszonyoknak kis országunkban. A dilemmáim ebben a kérdésben arra vonatkoztak, valóban helytálló-e az a megállapítás, hogy egyes kérdésekben – kiemelten az autonómiát firtatók – a román oldalon egyszerűen nincs partner a párbeszédre. A székelyföldi politikusok már jó ideje mondogatják: nem volt, és nagyjából nincs. A tapasztaltak alapján megkockáztatom: kétséges, hogy valaha is lesz. A román–magyar etnikumközi kapcsolatok alakulását ugyanis jelenleg egy „triumvirátus” alakítja: a bukaresti központi román nyelvű média, az országos politikum, illetve a helyi, román, magukat kizárólag identitásmegőrző, kulturális entitásként beállító szervezetek egy része, melyek állandó elnyomásról panaszkodnak, üldözöttekként állítva be a helyi román közösséget, mint például a Civil Fórum.
Előbbi kettő hozzáállása mondhatni szinte egyforma. Felszínes viszonyulás a tényekhez, azok igen gyors és hatékony eltorzítása – a mély beágyazódású saját meggyőződésekhez igazítása révén –, majd minimalista tálalása az egész ügynek, vagy elvbarátokkal telepakolt „vitaműsorokban” nacionalista szólamokkal körülbástyázva. Az egyszerű néző, médiafogyasztó ezt kapja, mivel a sajtómunkás is ennyire hajlandó, elvégre neki nincs ideje sokoldalas tervezeteket elolvasni, időt áldozni arra, hogy meg is értse, miről beszélnek. Itt azért megjegyezném, politikus legyen a talpán, aki egy olyan összetett elképzelést, mint Székelyföld területi autonómiája, pár mondatban össze tud foglalni, hogy annak a mindenki számára hasznos, a román államra ártalmatlan (sőt pozitív) hatásait, illetve a főbb, kézzelfogható részleteit se mulassza el megemlíteni.
A román politikusok viszonyulása kísértetiesen hasonló a központi médiáéhoz. Négy-öt jelmondatszerű kifejezést megtanulni, az alkotmány pár cikkelyét bemagolni egyszerűbb és gyorsabb, ráadásul ezek olyanok, mint az aszpirin: elviekben bármire jók, főképp szavazatszerzésre.
A harmadik csoport már ennél kissé mélyebb, összetettebb elvek mentén operál, ők ugyanis – noha az ellenkezőjét állítják körömszakadtáig – eléggé tisztában vannak Bukarest viszonyulásával a Székelyföldhöz, a saját bőrükön is érezve „áldásos” hatásait, amint viszont az önrendelkezés kérdése felvetődik, egyből az állam jogainak bősz harcosaivá vedlenek át, a területi autonómiában pedig egy pokoli találmányt látnak, amellyel a helyi románság csupasz léte kerül veszélybe. Ezért természetesen nem kell elolvasni semmit, ami a kérdést taglalni merészeli.
Mindhárom csapat ugyanakkor egyszerűen lehazaárulózza azt a néhány józanabb, barátságosabb román véleményformálót, akik esetleg hajlandóak lennének továbblátni az orruknál vagy a tévék, újságok, portálok szinte kizárólag egyoldalú értelmezésein.
Részemről mégiscsak azt mondanám: a papír nem harap, a betűk sem veszélyesek, úgyhogy vegyék csak a fáradtságot, és nézzenek bele, mit is akarhatunk autonómia cím alatt. Még a végén kiderülne: nem is ördögtől való, a Székelyföldet sem „szakítanánk ki az ország testéből” rögönként, és talán a példa ragadós lehet Románia más vidékein is. Elvégre Bukarest harácsoló politikáját nem csak mi nyögjük.