Először a bodoki polgármesteri hivatalba tértem be, de mivel a polgármester csak másnap tudott fogadni, a hivatalban dolgozó hölgyektől kértem útbaigazítást a létesítmény hollétét illetően. Megtudtam, hogy Oltszemről lehet jobban megközelíteni, valahol a falu vége felé, de „csak délben egy órakor nyit”. Oltszemen előbb a boltnál álltam meg érdeklődni, ahol kiderült, a falu vége előtt jobbra kell letérni a népi fürdő felé, de valóban csak egykor engednek be, addig csupán kívülről tudom megnézni a helyet... Rosszat sejtve álltam meg az Aquasic által működtetett Borvizek Útja Központ mellett, és arra gondoltam, biztosan én fogalmaztam rosszul, ha ennyire félreértették a kérdésemet. Lehet, hogy még nem hallottak a népi fürdőről? Már-már én sem tudtam, mit is keresek valójában, amikor egy barátságos fiatalember elmondta, hogy jó helyen járok, csak tovább kell mennem, át a síneken, be az erdőbe, és ott majd megtalálom a fürdőhelyet.
Autóval folytattam, de egy nagyon rossz útszakasz előtt megálltam, és gyalog mentem tovább. Sűrű erdő közepében jártam. Messze még a fürdő? – érdeklődtem egy szekérrel érkező családtól. Még legalább egy kilométer – válaszolta a bácsi, majd hozzátette: „autóval is jöhetett volna, mert ha a medve megmozdul, nem lesz kellemes a séta...” Bevallom, kissé megijedtem. Ahogy beljebb mentem, eszembe jutott a sok medvés sztori, amelyekről az utóbbi időben olvastam. Egy lélek sem járt rajtam kívül az erdőben. Madárcsicsergés, meg-megroppanó faágak, halk neszek az avarban... Elővettem a telefonomat, hogy valami vadriasztó zenét tegyek, de nem volt térerő. Végül is miért ne jöhetne egy medve?
De hát miféle fürdőhely ez itt az erdőben? Hol vannak a fürdővendégek? Az interneten látott fotókon sok ember nyüzsgött a medence körül. Egyre csak vártam, hogy emberi hangokat halljak, de semmi. Pedig a táblák azt jelezték, hogy jó úton járok. Az egyiken ezt olvastam: „kiváló asztali víz, amelyet a két világháború idején palackoztak és Galac város piacán hoztak kereskedelmi forgalomba”. Itt palackozták a borvizet? Végre megérkeztem. Ha két büszke tábla nem hirdette volna, hogy itt készült 2011-ben a sütei borvízferedő, alig vettem volna észre a nagy bozótban az emberkéz nyomait. A forrás fölé épített filagóriát viszonylag könnyű volt megközelíteni a korhadt, beszakadozott faösvényen át, a többi faépítmény – öltözőfülkék, fürdőmedence, lábfürdő – alig látszott ki a mindent beborító sűrű növényzetből. A medence vize nyálkás, habos volt, békák úszkáltak benne. A tábla, amely leírja az ajánlott kúrát, félbetörve, fele a földön. Betűzöm, hogy mi mindenre jó ez a víz és a lábfürdő iszapja: daganatos és érrendszeri betegségek, visszerek gyulladása, ízületi bajok és gyulladások, lelki béke... Hát igen, gondoltam, és olyan reménytelennek éreztem a helyzetet. Vajon hányan használták ezt a fürdőt az elmúlt hat évben? Vajon mennyi munkával lehetne rendben tartani itt, az erdő közepén? Azontúl, hogy az avatóünnepség alkalmával szép fotók készültek a medence szélén, fontos-e valakinek igazán a jóistennek ez az ajándéka?
Az egyik táblán ez áll: „Vándor, ki szomjadat oltod forrásom vizével, vigyázz rám! Én hűsítem arcodat forró nyári napsütésben, én frissítem fáradt testedet vándorútjaid után...” A többi összefolyt a szemeim előtt. Minél távolabbra tekintünk, annál kevesebbet látunk a lábaink előtt heverő csodákból. Mindentudó gépeink zajában egyre kevésbé halljuk a természet halk szavát. Vajon meddig lesz még türelme hasztalan szólongatni bennünket?