Először is a zene: már a főút mentén hallani a dübörgést, előbb egy gépkocsiból, majd a tóparti, megkopott külsejű motel vendéglőjéből is, ahol hétköznapokon is tartanak különféle, igen hangos ünnepi eseményeket.
A gálába öltözött mulatók mögött többnyire gyermekes családok strandolnak. A víz kellemes hőmérsékletű, minőségéről persze semmit nem tudni, de az ide járók nem is firtatják. Mindenfelé kifüggesztett feliratok tudatják, hogy fürdeni csak saját felelősségre szabad, és azt is, hogy horgászni tilos – a szemközti partszakaszon azonban majdnem mindig ül valaki bottal a kezében. A sátorozás megengedett, de inkább hétvégi szórakozás, munkanapokon kevesen laknak az amúgy hangulatos, de gondozatlan partszakaszon, a fák alatt. Belépti díj hétköznap nincs, pedig hátul szabadtéri zuhanyozó és elfogadható állapotú, vízöblítéses illemhely is található, no meg egy múlt századból itt felejtett játszótér. A még ép vasszerkezeteket úgy-ahogy karbantartják, némelyiket újra is festették, de mindegyik élesen nyikorog. A dróthálóval bekerített sportpálya mögött egy rozsdamarta, régi csúszda várja az enyészetet, hátrább egy hajdani kerítés beton tartóoszlopai árválkodnak. Kóbor kutya bóklászik közöttük, ételmaradékok után kutat.
Mert szemét – az van. Az út menti növényzet közé jobb nem benézni, a nyílt parton pedig eldobált palackok, cigarettacsikkek, gyufásdobozok, söröskupakok, papír zsebkendők, üvegcserepek, kenyérnyi betondarabok, kiflivégek, színes celofán csomagolóanyagok között kell helyet találnia annak, aki a kitaposott fűben szeretne leülni. Szemeteskosár nincs, néhány elgörbült, feje tetejére állított fémgombára halmozza a maga hulladékát, aki egyáltalán fárad azzal, hogy odáig vigye. A víz szélén is szemét  ring, csak óvatosan lehet beereszkedni. Az egyik lejárónál fakorlát segíti a kapaszkodást.
Kisebb társaság jön, láthatóan nem környékbeliek. Dicsérik a tájat, a kilátást, a lábuk előtt fodrozódó kék víztükröt és a távolban karéjban elhelyezkedő dombokat, arra azonban nem veszik rá magukat, hogy maradjanak...