„A józan ész nevében próbálok megosztani néhány gondolatot. Nehéz ugyanis megérteni, miként gondolhatja bárki is, hogy azokat a súlyos problémákat, amelyek tömegeket késztetnek szülőföldjük elhagyására, áttelepítéssel, befogadással, karitatív akciókkal meg lehet oldani. Tűzoltásként még kötelez is erre a keresztény/nem keresztény szolidaritás, de épp a másik ember iránti felelősségnek kellene arra ösztönöznie, hogy a problémát s ne a következményeit kezeljük. De mit látunk napjainkban? A németek nyolc-kilenc évtizeddel a nemzetiszocializmus bűnei után még mindig nem tudják az értékeket a helyükön kezelni. Nagy kár, hogy nem ismerték Kodályt. Ő ugyanis, és épp a nemzetiszocializmus árnyékában, világosan fogalmazott: a magyarság nem faji képlet. Azt is tanította, hogy amint műveltnek nem lehet születni, úgy magyarnak sem! Nem faj a magyarság, hanem kultúra. És születése még senkit nem tesz magyarrá. Azért meg kell dolgozni. Nos, a nemzetiszocialisták ezt nem tudták, és a német mivoltot faji kérdésként kezelték. A mai németek viszont ennek ellenhatásaként ezt a munkával, tanulással elsajátítandó kultúrát sem tartják túl fontosnak, nem félnek a felhígításától. Illetve azt tételezik fel, hogy a betelepülők integrálódni fognak. A beáramló tömegek sajátos kultúráját sem tartják nagy értéknek, azt remélik, hogy nemcsak a német nyelvet tanulják meg, hanem átveszik a német szokásokat is. Azzal, hogy a szülőföldjükön maradottak számára ez a kiáramló embertömeg pótolhatatlan veszteséget jelenthet, nem törődnek. A józan ész azonban azt mondja, hogy egy egyénileg jól járható keskeny úton milliószám nem lehet haladni. Józan ész dolgában mi, magyarok most jobban vizsgáztunk. Felismertük, hogy ez a népvándorlásszerű beáramlás alapjaiban változtathatja meg földrészünket, és azt gondoltuk, hogy a kétségtelenül meglévő szükséghelyzet nem indokolja a határátlépésre vonatkozó törvények felfüggesztését. Használjuk hát továbbra is a józan eszünket, amelynek létezésében bízva barátsággal köszöntelek.”
Ide kapcsolódik szervesen a másik levél is. Írója Ausztráliában él: „Európa a modern emberi civilizáció megalkotója, amelynek stabilizálódását a magyarok, lengyelek, csehek nemzeti-keresztény királysága fejezte be. Ezen a kontinensen érlelődött meg a modern emberi civilizáció, a haladást biztosító tudományok kibontakozása. A világháború után Európában is megjelentek a főleg muzulmán vendégmunkások százezrei. A gazdaság nem a saját ország népének a szükségletei részére termelt, hanem a világpiacra, és a profit volt a fő cél. Amikor a piac telítődött, ott maradtak a vendégmunkások szociális ellátottként. Ahelyett, hogy hazaküldték volna őket, hozhatták népes rokonaikat is. Most az amerikai háborús kalandokkal felzavart Közel-Keletről megindultak a menekültáradattal mindazok, akik az európai jólétre vágytak, ahol dolgozni sem kell, mert ellátják őket. Ez már Európa lerombolása, aminek ma még a tényét sem érzékeli a nyugati polgár. Nos, ilyenkor már fel kell vetni a kérdést: Nyugaton mindenkinek elment az esze? Vagy a rendszernek, amely azt bünteti, aki mindezek ellen felszólal? Arra, hogy miért nem jelentkezik polgári népi ellenállás, talán csak a lélekgyógyászok tudnának felelni. A helyszín, ahol ez az őrület érvényesül, egybeesik azzal a területtel, ahol a liberalizmus uralkodik. Eme ideológia mai gyakorlata minden eddigi, a kommunista változatot is felülmúló módon érvényesül a nemzetközi alkalmazásban mint központi irányítás. Az áradattal szembeni magyar ellenállás, a Visegrádi Négyek határozott fellépése biztató jelként tekinthető Európának ebben a nehéz helyzetében.”
Nem hiszem, hogy a két levélíró „összebeszélt volna”. Mégis egyként szólnak.
Pálmai Tamás