E különös fotóin gyakran eltűnődik, hiszen töprengő, merengő alkat, színek, fények, hangulatok megszállott keresgélője, a csend kedvelője, a harsányság örök elutasítója. Negyvenen túl már azt is belátja, mindezek tükrözéséhez a fénykép csak ritkán elég, mert a pillanat ereje felülírhatatlan. De pontoson ezért értékeli a fotó dokumentarista jellegét, amikor majdnem minden megmarad, megkövül filmen, digitális memórián, csak hát éppen a majdnem és az egész közötti különbség hiánya pótolhatatlan.
Eszébe jutott, hogy bő három évtizede, amikor ismerkedni kezdett a fényképezéssel, augusztus 23-án felvonulásokra kellett mennie, akár tetszett, akár nem. Sőt, nem csak masírozni kellett, hanem diákként még próbákat is tartottak menetelésből, egyenruhában és alkalomadtán a cigarettagyár fegyvertárából kiadott – nyilvánvalóan nemcsak neki, hanem az összes részt vevő fiatalnak – gépfegyverrel. Ezt maga sem értette, miért, hiszen akkoriban – legalábbis a hivatalos szónoklatok szerint – Románia a szocializmust építette és a béke elkötelezettje volt. Ám vélhetően az elvtársak, illetve az elvtársak körül lihegők úgy gondolták, nyomatékosabb, ha a fiatal felvonulók, kék egyenruhás diákok Kalasnyikovokkal lépegetnek. Feledhető élmény, Ábel már nem is emlékszik  szinte semmire, csupán arra, hogy egyszer, amikor hamarabb megszabadult a kényszerűségtől, s a huszonharmadikai tömegben hazafelé iparkodott, talán korábban, mint kellett volna, egy ingerült, öltönyös és nyakkendős fontoskodó, vélhetően szekus vagy agitátor – vagy mindkettő – ráfanyalgott, nicsak, itt siet a diákocska is (lehetséges, még fegyvertelen kisdiák volt, mert mintha az akkori rend őre azt sziszegte volna, íme, itt a „pionír”). Meg is kérdezné egyszer tőle, ha tehetné, meggyőződésből, avagy pár kilóval több disznóhúsért lelkesedett a nyolcvanas évek derekán?
Egyébként, ha már sepsiszentgyörgyi felvonulás, az is eszébe jutott, érdemes lenne összegyűjteni a létező fotókat e kommunista kényszerünnepről, s meg kellene nézni az arcokat. Persze, erőltették a részvételt, nem lehetett hiányozni, de nem is olyan rég, amikor láthatta néhai Fóris Pál fotókiállítását, volt pár fénykép, mely hűen tükrözte a szocreál augusztus huszonharmadikát, s azokon mintha jó néhányan a kelleténél jobban lelkesedtek volna. Ábel tudta, nehéz a múlt szennyében kapirgálni, de arra is gondolt, noha akkoriban szinte mindent behálóztak a besúgók, milyen különös, hogy ő maga még egyet sem fényképezhetett le, pedig kíváncsi lenne tekintetére.
Aztán pár évvel később, amikor már hegyeket is fényképezett, és az érettségit, az egyetemi felvételit is maga mögött tudta – így felvonulnia sem kellett –, jó barátaival éppen augusztus 20-án a Fogarasi-havasokba indult gerinctúrára. Mindhárman kacérkodtak a fényképezéssel, olcsó masinájukat is hátizsákjukba süllyesztették, ám hegyi útjuk 23-án kényszerből véget is ért. Egyrészt, mert elromlott az idő, s csak a Bâlea-nyeregig jutottak, másrészt azért, mert első nap, amikor az Olt-völgyéből felkapaszkodtak a Suru-nyeregig, s ott örvendeztek, közbeszóltak. Nem, nem a mindenütt jelen lévő szemfülesek, hanem egy csobán. Ugyanis három csíkszeredai túrázóval találkoztak, s örömükben első este a tábortűz mellett még dalra is fakadtak. Csillagos ég, merre van a magyar hazám, énekelték hangosan, jókora szabadságérzettel, s ha az örök fülelők éppen nem is hallották, hát felfülelt egy talpraesett juhpásztor odalent a völgyben. Azt adok én nektek, magyar hazát, gondolhatta, s az éj leple alatt, amikor mélyen aludtak, felosont a sátraikig és megdézsmálta kint hagyott hátizsákjaikat.  Szinte mindent elrabolt, konzerveket, tőrkést, bakancsot és fényképezőgépeket. Utóbbiakból csupán kettőt, mert óvott szerkentyűjét Ábel becsomagolta egy sátorvászonból készült zsákocskába, így Beirette márkájú, keletnémet fényképezőgépe nem került mioritikus környezetbe, ellentétben barátai szovjet Szmenájával. Így, noha hátizsákjuk könnyebbé vált, kevesebb holmival mégis nehezebb lett volna bejárni az egész gerincet, egyikük így is kocaturistaként, fehér teniszcipőben kényszerült egyensúlyozni a sziklákon.
Ábelnek viszont megmaradt a fényképezőgépe. Augusztus 23-án már több évtizede nincs  masírozás, lelkesedőket vagy kényszeredetteket így aztán nem fotózhatott, de egy-két akkori besúgónak a szemébe nézne, le is fényképezné őket. Ám olyan nagyon ehhez sem ragaszkodik, leginkább azt szeretné, ha a Fogarasi-havasokbéli akkori kalandozáson, különös magashegyi felvonulásukon készített fotókhoz hasonlókat készíthetne.