Honismereti ösvényekenMagunk keresése: Bodza-vidék egy elveszített darabkája

A cserével egyébként növekedett Háromszék északi határa, majdnem az Úz vizéig nyúlik be. Bodzavám előterében szűk fél évszázad alatt két, gombaként kinőtt település született: Egrestő és az egykori Nyéni házak csoportjának környékén Fenyős. Bodzavámnak már a neve is árulkodó, s az itt található bölényrezerváció őre szerint, akinél az egykori vám emléke felől érdeklődtünk, „itt lehetett Austro–Ungaria határa”, de hogy miért itt, azt ő nem tudja, „az öregek szerint messze fenn, a hegytetőn volt a régi határ”. Nos, az öregeknek igazuk van, mert az egykori országhatár fenn a Király-hágó, de nevezik azt Tatár-hágónak is. Ezen a történelmi hadi és kereskedelmi úton vonult be Erdélybe a kun, a török, élén Amurtát szultánnal és több román vajda, köztük Mihai Viteazul is 1599-ben.
A helynevek errefelé igen gyorsan változtak-változnak. A Király-hágó alatt a Teleázsenek vidékére áthajló történelmi kereskedelmi utat a Királykőnek nevezett középkori erőd is védte, innen a hágó régi neve. Fenn a vízválasztó gerincen, a tetőn, nem messze a Királykő romjaitól késő reneszánsz kori bástyás épület, a XVII.  században Bodzavára volt a neve, székely várőrség vigyázta. A romossá vált épületet 1630-ban Bethlen Gábor fejedelem a háromszékiekkel újjáépítteti. A nagy, sarokbástyás várnak ma csak megerősített és kőből rakott,  speciális malterrel kijelölt alapjai látszanak.
A magashegyi átkelő román neve – Tabla Buții – azonban többet mondó. Értsd: Hordós-tető, itt hordták át a székelyek a boroshordókat (a butoi románul hordó – szerk.  megj.) a Teleázsenek vidékére, s maguknak onnan jó dombvidéki román bort hoztak bajaik-örömeik öblögetésére. A cserekereskedelem az évszázadok alatt csempészetté fajult, ki jobbra, ki balra szállította portékáját az erdők rengetegének szekérútjain, a tetőn várakozó vámosokat kikerülték. Ment is a hír a két szomszéd országlók felé: a vámot le kell költöztetni a völgybe, a hegyek közötti szorosba. Így került le az osztrák és a román határőrség, a vámhivatal és a veszteglőintézet Kisbodzára, s utána arra a helyre, a szorosba, amely a Bodzavám nevet kapta.
A történelem lapjai
Hirtelen benépesedett a hely, megtelepedtek a hivatalosságok és az őket kiszolgáló pórnép. Katolikus plébánia létesült, kápolna is épült a keskeny hegyszorost mintegy elzáró hegynyúlvány, a Szászbérc tetejére. Történelmi hely ez. Itt jött be a kun, a török és a tatár, Amurát és a szilisztrai pasa, Péter román vajda is. Itt hagyta el szeretett hazáját Thököly Imre 1690-ben. Az 1788-as háború idején – írja Orbán Balázs – „a székelység tartá megszállva e szorost a törökök ellen, midőn parancsnokuk, Schulz ezredes – hagyomány szerint – a két török tolmács által hozott arannyal töltött dinnye által megvesztegettetni engedvén magát, elárulá hű seregét. Rendeletet adott ki, hogy – mivel a török elvonult – kantározzanak le s menjenek nyugodni; s midőn a védsereg mit sem sejtve szétoszlott, akkor egész ellentétes irányból, a Döblön pataka felől vad »Alláh« kiáltással rohant elő a becsempészett török had; a készületlen székelyeket Bartha kapitány s két közlegényen kívül mind levágták. Álnokul nyert győzelmüket azonban sem ők, sem az áruló vezér nem élvezhették soká, mert a vész hírére csakhamar megérkeztek mint bosszuló szellemek a verescsákós székely huszárok, s a meglepett törökök közt oly iszonyú mészárlást vittek végbe, hogy a hírmondók is alig menekülhettek el. A történelem ezen hős huszárok néhányának fenntartotta nevét: ilyen volt Nemes György székely huszár alezredes, ki 24 törököt vágott le, szemerjei Bora őrnagy, ki 11-et és Damó százados, ki 7 törököt ejtett el a győzelmes csata folyama alatt, mi közben, mint a monda tartja, nem csak a török hullott, hanem az áruló Schulz is eltiportatott a rémülten menekülők által. (...) Ott domborulnak most is a bodzai vám kápolnája melletti temetőben az e csatákban áldozatul esett székely hősöknek feledett sírhantjai. (…) A régibb sírok között újakat is találhatunk, melyek az 1848-ki szabadsághősök emlékét juttatják eszünkbe, mert akkor, a midőn Háromszék nagyszerű önvédelmi harczát a classicus kor hősies elszántságával kimondotta, az első támadás és csata a Bodza vidékén vívatott. Ugyanis a székely határőrök egy kis csapatja volt fenn a Bodzánál a határszélen szétszórva. A brassai és barczasági szászok, osztrák katonasággal Stráva nevű számtiszt (egykor a székelyeknél katonatiszt) vezetése alatt fellopództak éj idején a Bodzára, s a hármasával, négyesével egymástól távol szétszórt székely határőröket váratlanul meglepve, azokból vagy 13 családapát gyáván legyilkoltak, tisztjök Benkő Sándor s mások sebesülve csak nagy bajjal menekülhettek el; míg a látogatóba felment Gyárfás Jánost és Bernát Eleket s másokat kegyetlenül megverve hurczolták el Brassóba.”
A bodzai harcoknak még akkor sem volt vége, mert elviharzott ezen a helyen a két világháború is. Az akkor elesett román katonáknak mutatós emlékművet állítottak a régi határon túl, a Teleázsen forrásvidékén, itt, a Bodzán pedig faragott troicákat az azóta felépült új görögkeleti templomok előterében, de a régebbi hősöknek, a mieinknek és másoknak is, akik ott porladnak, sajnos még egy fakereszt sem jutott...
Mi menthető alvó históriánkból?
„Maradt meg itt még néhány régi ház – magyarázta egrestői ismerősünk –, de a legtöbb elpusztult vagy átépítették. Ki emlékszik már azokra az időkre?!” A most érkezőt nem sok régi látnivaló fogadja, hacsak nem a festői vidékért érkezik a Bodzára. A helyiek szerint láthatóak még ott az egykori háborús erődök, a „festungok” és a „határőrök háza”. Egy réginek tűnő épület előtt felirat is olvasható: Casa grănicerilor. Ebben működik Felsőbodzavám I–IV. osztályos iskolája. A polgármesteri hivatalban majdnem senkit sem találtam. Azzal a hírrel azonban megörvendeztettek, hogy az iskola épületében szándékoznának berendezni egy bodzai vámmúzeumot. Na jó, de ehhez kérjék a brassói történészek segítségét, s azok a maguk során a miénket, mert ez a vidék Háromszék része volt.
A Szászbérc előfokán még állnak az egykori katolikus kápolna romjai. Bejárati boltozata félő, hogy beomlik. Körös-körül fenyegeti a fékezhetetlen bozót, gyökerei­vel veszélyezteti a falakat. A hegyet Kálvária néven emlegetik a leírások, utalva az ott lezajlott véres harcokra. Közeli idős embert kérdeztünk a romokról. „Valami templom volt, katolikus vagy református, nem tudom. Körülötte régi temető volt, most mi használjuk” – felelte. A Kálvária peremén vaslábakon álló, bádogfedelű harangláb éktelenkedik, rajta jókora harang. Mit árul el felirata? Semmit, felelték túrázótársaim: volt felirat, de lecsiszolták. A régi sírokat beroskadt mélyedések jelzik szerteszét. Egyetlen kettéhasadt sírkőt böngészünk. Magyar lehetett, és betűzik: I-M-R-E! – kiáltják. Kiderül, hogy nem IMRE, hanem INRI. Az még jobb, nyugszunk meg, római katolikus harcos síremléke lehet... Nagy úr a feledés, mondogatjuk egymásnak, de az idő is, mely így el tud pusztítani mindent. Ha Bodzavámot Kovászna megyében hagyták volna, talán akadna még valaki, egy fiatal csoport, turisták, EKE-sek, cserkészek, máltaiak, bárki a ma élők közül, akik állítanának ide egy emlékkeresztet, a Kálvária múltjára, harci-történelmi emlékhelyre emlékeztetőt. Majd a brassói EKE-sek – vigasztal a csoport –, hiszen az ő megyéjükben van ez a hely! Csak jusson el javaslatunk a brassói  EKE-sekhez...
A nyomtatott betű tovább él, mint a kő, a sírkő, s feléled bennünk ismét az emlékállító remény. Pénzes Loránd sepsiszentgyörgyi katolikus levéltári kutató és történész betűtengerrel állított emléket a bodzavári Kálváriának a Székely Nemzeti Múzeum Acta Siculica tanulmánykötetében (2012–13). Közölte a valamikor itt működő plébánia-káplánság históriáját, azoknak a katolikus papoknak a névsorát-életrajzát, akik itt végeztek lelki szolgálatot, s aztán eltűntek a történelem végtelenségében. A tanulmány címe: A bodzavámi vesztegintézet káplánsága. Részletesen ismerteti a kápolna berendezését, kegytárgyait, a káplánság életét. A történetet így fejezi be: „A földrajzilag legközelebb fekvő Zágon egyházközségének lett leányegyháza a 20. század elejére elnéptelenedő Bodzavám. Igaz, filiaként sem adott túl sok munkát az anyaegyházközség plébánosának. A 19. század utolsó éveiben alig volt példa a szentségkiszolgáltatásra, míg a 20. században is csupán a II. világháború alatt használták bejegyzésre a kereszteltek anyakönyvét. Az első világháborút követő új államrend Bodzavám határátlépő jellegét megszüntette, hivatalnokrétege elköltözött. A magyar ajkú katolikus hívek egykori jelenlétéről napjainkban csupán a kápolnarom és körülötte a helyi ortodox egyházközség használatába került temető fejfáinak névanyaga tanúskodik. Ezek a bodzavámi katolikus egyházi élet és magyar oktatás egyre fakuló emlékei, amelyek az emlékezés során feloldódnak.”