Kissé szokatlan név a Mammal Hands (Emlős Kezek), talán valami olyasmit próbáltak sugallni általa, hogy más kezeknél fejlettebb szinten mozognak, ami nem is egészen alaptalan… Külön is lehetne szólni arról, hogyan hozta a zongora az alapokat telt hangzású, folyamatosan ismétlődő akkordjaival, hogyan lüktetett a dob viszonylag kevés bravúros mutatvánnyal, de precízen, pontosan, hibátlanul, hogyan jöttek rá minderre a szaxofon fanyar, keserédes dallamai, amelyek magukhoz láncolták a néző lelkét, és röpítették végtelen tereken, horizontokon át, azonban a zenészek egyéni teljesítményein túl az összhatás az, ami feltétlenül méltatást érdemel.
Amint megszólaltak az első akkordok, máris egy különös flow-élmény kerítette hatalmába a lelkünket, bekerültünk egy végtelen hullámzásba, mely akár szüntelenül áramló folyó, sodort magával. Néha súlytalanul röpültünk a tiszta harmóniák szárnyán, máskor akadályokon ugrattunk át, vagy fanyar képek, emlékek, érzéstöredékek bukkantak elő a lelkünkből a zenefolyam disszonáns hangzatainak göröngyös útjain. Hömpölygött a lelkünk, akár egy hatalmas folyam, amely széles völgyeken, réteken, nagyvárosokon keresztül halad, útba ejtve gyermekkorunk színes-vidám, meleg színekben pompázó tájait és sötét, hűvösebb zugokat, apró, iszapos öblöket árnyas fák alatt. Sodródtunk, emlékeztünk, álmodtunk. Hűvös szellő bizsergette a bőrünket, láttunk cickányt, szitakötőt és hatalmas tömbházak ablakainak visszaverődő fényeit a csillogó éjszakai víztükörben. Néha esőcseppek borzolták a víz felszínét, amint a dobos ujjaival pörgette tablá nevű dobját, aztán hatalmas esők támadtak, és közben hallottunk viharokat, gyermekhangokat, vagy nagy londoni ködök nehezedtek rá a lélekszáguldásra. Időnként sivatagos volt a táj, kissé elapadt a folyó, aztán újra felduzzadt, hatalmas szakadékokba zúdult le, majd egyre melegebb lett, míg végül forró lavinává, magmává változott. És ömlött, és égetett, és perzselt, akár egy két kézzel csépelt vörös zongora.