Egyszer bánatában a fejszét a vállára tette, s elindult, hogy agyonüsse az Istent, amiért annyi gyereket adott neki, ennivalót pedig nem ad az ártatlanoknak. Ahogy megy, mendegél, találkozik egy nagyon öreg koldussal. Ráköszön illendőképpen:
– Szerencsés jó napot, kedves öregapám!
– Adjon isten neked is. Hová mégy, te szegény ember?
– Hová megyek, hm, hm, hm? Megyek az Istent agyonütni! Mert annyi gyereket adott, hogy nem tudok velük mit kezdeni. Nemcsak hogy pőrén vannak, de még enni sem tudok nekik adni!
– Ne menj sehová, te szegény ember! Itt van ez a tarisznya, neked adom. Eredj szépen haza, és mondjad neki: Uccu, édes tarisznyám, add ki a magadét!
Fogta a szegény ember a tarisznyát, megköszönte az öreg koldus jóságát, és elindult hazafelé. Útközben egy kúthoz ért. Letelepedett megpihenni. Gondolta magában: „Megpróbálom, milyen tarisznyát adott az öreg” – s így szólt a tarisznyához:
– Uccu, édes tarisznyám, add ki a magadét!
Hát, csodák csodája, annyi enni- és innivaló termett a kútnál, hogy azt sem tudta, melyikhez fogjon előbb. Mikor jóllakott, a maradékot szépen berakta a tarisznyába, és elindult hazafelé.
Mikor hazaért, azt mondja a feleségének:
– Hallod, asszony! Annyi a gyermekünk, hogy nem férnek a szobába. Ülj le vélük az udvaron karéjban, a többit bízd rám!
Mikor már ott ült az egész család, így szólt a tarisznyához:
– Uccu, édes tarisznyám, add ki a magadét!
A tarisznya jól kitálalt nekik: ettek-ittak torkig.
A szegény emberék nagyon boldogok voltak. Egy napon az ember azt mondja a feleségének:
– Menj el a királyhoz, hívd el ebédre, ha már elértük, hogy mindenünk van, hisz ő is komám az egyik gyerek után.
Ment is az asszony, de a kapunál nem akarták beengedni; hiába mondta szegény feje, hogy fölséges király komájával akar beszélni.
Jelentették a kapuőrök a királynak, hogy egy rongyos cigány asszony áll a kapuban, és mindenáron vele akar beszélni. Elmegy a király a kapuba, az asszony mindjárt mondja neki, hogy felséges királyom, így meg úgy, azért jött, hogy meghívja ebédre. Szörnyűséges haragra gerjedt a király, elzavarta az asszonyt, még a kutyáját is ráuszította.
Hazamegy nagy búsan a szegény asszony, elpanaszolja az urának, hogyan bántak vele, a király jóformán meg sem hallgatta, s még a kutyáját is ráuszította.
– Hej, a mindenségedet, te ügyetlen asszony! – támadt neki az ura. – Menj vissza a királyhoz, csak annyit mondj neki, hogy én hívatom! Ha nem jön el, a házamnál nincs többé helye.
Visszament szegény asszony a királyhoz, rimánkodott neki:
– Kedves komám! Király atyám! Felséges uram! – mondta, ahogy eszébe jutott. – Gyere el hozzánk ebédre, ne szégyelld magad, hogy szegények vagyunk! Ha nem jössz el, megbánod: az uram elcsap a háztól.
– No, hát nem vágom vissza a komámnak a szavát! Üsse kő, holnap elmegyek ebédre.
A szegény asszony hazament, jelentette az urának, hogy holnap délben jön a király. A gyerekeket idejében felrakták a padlásra, hogy ne lábatlankodjanak.
Jött is másnap a király!
– Jó napot, komám! Kérésedre megjöttem – köszönt be illendőképpen.
– Köszönöm, komám! Ülj le, foglalj helyet – tessékelte beljebb a szegény ember. – Hozd be, asszony, a tarisznyát!
Az asszony behozta, letette az asztalra.
– Uccu, édes tarisznyám – mondja neki a gazda –, add ki a magadét, de olyat és úgy, hogy a királynak terítesz!
Hát lett is ott olyan teríték, hogy a király sem látott hasonlót. Mindenféle finom pecsenye, még gyémánttal töltött malac, hurka is nyomtatásul! Álmélkodott a király, csóválta a fejét, majd leesett a fejéről a korona.
– Édes komám, hogyan tudtál nekem ilyen asztalt teríteni? Nem félsz, hogy jön valaki, és ellopja tőled a csudatarisznyát? Tudod mit? Add nekem ezt a tarisznyát, én cserébe küldök neked tíz szekér füstölt disznóhúst, mindennap egy ökröt, sót, lisztet: szóval mindent, ami a konyhára kell; be is hordatom neked, csak győzzön a feleséged sütni-főzni! Sőt, ezenkívül felruházom sok csóré gyermeked; mert igaz-e, nem ér semmit, ha ennivalód van, a gyermekeid pedig meztelenek?
A szegény ember nem sokat kérette magát: odaadta a királynak a tarisznyát. A király megtartotta a szavát, a szegény ember boldog volt, mert gyermekei többé nem csórén szaladgáltak. A király pedig nagyon büszke volt a tarisznyára. Egy napon kihirdette az országban, hogy mindenki menjen hozzá ebédre. Üzent a szegény cigánynak is: jöjjön hozzá kályhát fűtögetni, legalább így neki is le-leszottyan egy s más.
Elfelejtettem mondani, hogy a király hamarost megtagadta ígéretét, s nem küldött se élelmet, se ruhát a szegény embernek. Mikor az panaszkodni akart, be se engedték a kapun. Fogta magát, fejszéjét vállára tette, s elindult vissza az Istenhez. Meg is találta. Elpanaszolta baját: majd meghalnak a gyermekei éhen, mert nem küld most már se ruhát, se élelmet a király!
– Sose búsulj – mondta az Isten. – Itt van egy másik tarisznya, ez ugyanúgy megteszi, mint az első.
Megköszönte a szegény ember, és elindult hazafelé. Mikor a kúthoz ért, gondolta, kipróbálja a tarisznyát, és így szólt:
– Uccu, édes tarisznyám, add ki a magadét!
Ahogy ezt kimondta, annyi pálca ugrott ki a tarisznyából, mint égen a csillag, és mind a szegény cigányt ütötte-verte egész addig, míg kínjában eszébe nem jutott:
– Uzsgyi, vissza a tarisznyába!
Erre visszamentek a tarisznyába. Így menekült meg szegény feje. De alig tudott hazamenni.
„No, most kipróbálom a családon – gondolta –, vajon igaz-e ennek a tarisznyának a tudománya.”
Hát igaz volt! A rajkókat is alaposan elverték a pálcák, hiába szaladtak fel a padlásra.
A szegény ember akkor fogta a tarisznyát, s elindult vele a királyhoz. Éppen nagy mulatság, eszem-iszom volt ott. A szegény ember beóvakodott, és titokban kicserélte a két tarisznyát (a régi tarisznyát odaadta a feleségének, vigye haza). Javában szólt a muzsika. Királyok, hercegek, grófok, bárók asztalhoz ültek, és várták a terítést.
Akkor a király nagy büszkén kiállt a trónra, megbiztatta tarisznyáját:
– Uccu, édes tarisznyám, add ki a magadét!
Lett aztán ott haddelhadd! A pálcák kékre-zöldre püfölték a vendégeket: ki ajtón, ki ablakon át menekült előlük. Már-már a királyra is sor került, amikor a szegény ember, vagyis a király komája visszaparancsolta a botokat. De azért csak szégyenben maradt a király. A szegény cigányék még most is élnek, ha meg nem haltak.
 

(Sáfár Sándor gyűjtését ­feldolgozta Jékely Zoltán)