Már az első pillanattól, a művész belépőjével elkezdődött a játékosság, és az a furcsa, sejtelmes hangulat is megteremtődött, amely végig jellemezte a produkciót. A fények-árnyékok és a bravúros kézmozgás mestere mellett egy hölgy is ült a színpadon, aki csellón kísérte az előadó játékát, súrolva, csapkodva, ráncigálva hangszere húrjait vagy különböző dallamokat játszva rajta.
Az első képeknél még nem tudja a néző, hogy vajon csak bizonyos kézzel eljátszható figurák, állatok sorát látja majd, vagy egy teljes mesét fog elmutogatni az előadó, de csakhamar kiderül, hogy kicsit mindkettő történik. A rút kiskacsa meséje kezdődik el, de az árnyjáték kacsája sokkal több kalandot átél, mint Andersen meséjének hőse, rengeteg állattal találkozik víz alatt és szárazföldön, viharban és az öreganyó rozoga kunyhójában, nappal és éjszaka, hullócsillagok között.
Ahogy egyre sokasodtak az eljátszott figurák és változtak a sejtelmesebbnél sejtelmesebb hangulatok, mind nagyobb elismeréssel figyelték a művészt gyerekek és felnőttek egyaránt. Mintha egy különös, kezekkel eljátszott mozgásszínházat vagy balettelőadást láttunk volna... Érdekes volt megfigyelni, hogy a kezek, ujjak mozgatásán túl hogyan játszik a távolsággal a művész, miként változnak a formák attól, hogy nem egy síkban tartja a kezeit. Éles vonalak és sejtelmes körvonalak, tükröződések, mi több, az állatok mozgása, beszéde is része volt a fényjátéknak, néha egyszerre két állatot is láthattunk, és egyre inkább úgy tűnt, kimeríthetetlen a művész fantáziája, és kezének, ujjainak hajlékonysága sem ismer határokat. Néhol a hangjával is megsegítette a játékot, különböző állathangokat utánozva vagy nyüszítve, vonítva, szélfúvást imitálva téve még sejtelmesebbé ezt a különben is borzongató, fényekből-árnyakból álló mesét.
Mi is kellett ehhez a csodához? Egy fényforrás és néhány egyszerű tárgy. És persze egy varázsló.