Tanítsuk meg őket csodálkozni!

A nyáron fiaimmal a budapesti Csodák palotájába látogattunk, ahol az addig csak könyvekből ismert tudományos, természeti jelenségeket „testközelből” figyelhettük meg, próbálhattuk ki. Ami elsőre megdöbbentett, a sok, eszközök között szaladgáló, üres tekintetű, szenvtelen arcú gyerek, akik számára látszólag alig jelentettek valamit a nagy gonddal, hozzáértéssel előkészített eszközök, játékos kísérletek. Megtekertek egy-egy kart, rátapostak egy-egy pedálra, nyomogatták a gombokat, aztán az eredményt meg sem várva álltak tovább. Úgy tűnt, hogy nem mozgatják meg őket a látottak – sőt, kifejezetten unatkoztak...
Ismerős pedagógusoktól, szakemberektől is érkeznek a visszajelzések: tanítási órákon, előadásokon egyre nehezebb megragadni és öt-tíz percnél hosszabb időre megtartani az okoskütyükhöz szoktatott, multimédiás világban élő gyerekek, fiatalok figyelmét.
Pedig elveszíteni a csodálkozás képességét olyan, mintha az életet, a melegséget veszítenénk el. Akiben nem kelt érzéseket a napfelkelte, az első havazás, aki már nem hallja, hallgatja a csendet, abban kétségívül valami fontos dolog veszett el.
Amikor a televízió képernyőjére bámulunk, elfelejtjük, hogy több dolog van a földön és égen, mint amennyiről a tévéhíradók állandóan visszatérő mondatai szólnak. A hideg, tényekhez szögezett ember tudomásul veszi a dolgokat, katalogizálja őket, de nem tudja ezt túlhaladni, mert ahhoz gyönge a látása.
Aki megtanul rácsodálkozni a virágokra, a fákra, nem fogja tépni, ész nélkül levágni azokat. Gyermekkorunk kedvenc foglalkozása volt, hogy az erdőn talált hangyabolyokba hosszú karókat szúrtunk, aztán kárörömmel figyeltük a tojásaikkal szaladgáló kis rovarokat, amint próbálják menteni jövendőjüket. Később, amikor egy-egy jó olvasmánynak, csodálkozásra nevelő pedagógusnak köszönhetően megismertem a hangyatársadalom működését, már nem volt lelkem felforgatni az életüket.
Aki tud ámulni a dolgokon, be van oltva az ellen az ag­resszív és pusztító mentalitás ellen, amely arra vezeti az embert, hogy lerombolja a többi teremtményt.
Az ember azzá válik, amire rácsodálkozik! Régen azt mondtuk: „Remeg, mint a nyárfalevél!”; ma egy kisfiú azt írta a fogalmazásában: „Remeg, mint a mosógép.” De akár okostelefont is írhatott volna, ha az rezgőre van állítva.
„Azért létezem, hogy csodálkozzam” – mondta a nagy német író, Goethe. Csodálkozni azt is jelenti, hogy megállunk egy kicsit és felemelkedünk. Fölébe kerekedünk a mindennapi rutinnak, a mindent kilúgozó megszokásnak. Csodálkozni azt jelenti, hogy kapzsiság és érdek nélkül szeretünk és mindeközben kedvessé válunk, ugyanakkor a legfinomabb módon mondunk köszönetet annak, aki annyi meglepetést hintett szét a világban, hogy a két szemünk nem elég az összeset átölelni.
Nem elbűvölő a lélegzet, ami hanggá válik, a hang, ami szóvá, a szó, ami gondolattá alakul abban, aki hallgatja? A tengeri csillagok szimmetriája, a maroknyi hó félmilliónyi, egymástól különböző hó­kristálya, az emberi hajszálnál másfél ezerszer vékonyabb pókháló finomsága... A csodák óriási palotájában élünk, és nem is tudunk róla.
Meggyőződésem, hogy valahogyan rá kell vennünk gyermekeinket a csodálkozás művészetére: szívük meglágyításával, érzékszerveik „beindításával” és egy csendesebb, nyugodtabb, lassúbb élet biztosításával.

Kertész Tibor

(folytatjuk)